gazdagabbak és a kora középkoritól jelentősen különböznek. A szlávok által belakott kelet-alpesi területen ugyancsak eltűnt a jellegzetes római mezőgazdasági határfelosztás, mely a szláv települési téren túli salzburgi és tiroli hegyvidéken fönnmaradt.11
A hétköznapi életnek csak egy területén, mely meghatározó és ugyanakkor tipikus az Alpokra, követhető nyomon az antikvitás és a kora középkor közti folytonosság: az almgazdálkodásban, mely a szlovén hegyvidéken régészetileg is dokumentált az ókor tekintetében. A kora középkorból rendelkezésünkre áll Paulus Diaconus beszámolója, ami már a 8. század kezdetéről szlávok és a langobardok közt harcokról szól, melyek a legelőkért és nyájakért folytak a Soča (Isonzo) és a friuli síkság közti domb- és hegyvidéken.12 Az almgazdálkodást átvették az új szláv telepesek a korábbi népességtől, amiről a túlnyomórészt szlávok előtti eredetű szakkifejezések és formák árulkodnak.13
Az érett és késő középkori agrárkolonizáció
A középkori agrárkolonizáció többfázisú folyamata a 15. század végére egy olyan kultúrtájat teremtett, melynek lenyomata némely tekintetben mindmáig megmaradt. Az érett középkori mezőgazdasági kolonizáció a 10.-től a 12. századig azzal jellemezhető, hogy mindenekelőtt azokat a sík és dombos tájakat érintette, melyek elégséges földet kínáltak a megtelepedőknek. Ezen kolonizáció következtében az alsó-karintiai és közép-stájerországi völgyekben és medencékben lévő helyek, valamint a szlovén „Alpokalja” meglehetősen sűrűn benépesült, a magasabban fekvő hegyi és alpesi zónák azonban még általában érintetlenek maradtak. Csak a késő középkorban, a 13-14. században, amint a mezőgazdaságilag hasznosítható területek a völgyekben szűkössé váltak, terjedt át a betelepülés a magasabban fekvő, erdővel borított hegyi tájakra. Itt az úgynevezett irtási kolonizációról (hegyi irtások) beszélhetünk. Ez nehezen hozzáférhető, nehezen megművelhető és klimatikusan is kedvezőtlen területeket érintett. Ezt a körülményt a gazdálkodásnál is számításba kell vennünk, hisz a hegyvidék más prioritásokat ismer mint a síkvidék. Az emberi élet szervezeti formái is változásokat tapasztaltak. A domb- és hegyvidék lehetetlenné tette a nagyobb települések létrehozását. A megtelepülés gyakran tanyás falvak formájában zajlott, még magasabban fekvő helyeken pedig egyes tanyák formájában a maguk határaival. Az eredetileg csak időszakosan lakott almtájékon állandó települések létesültek. A megtelepedési határ folyamatosan egyre magasabbra hágott. A szlovén „Alpokalján” már a 13. században elérte az 1000 métert.14 A birtokhatár-kijelölés is a természeti adottságokat követte a domb- és hegyvidékeken, ami mindenekelőtt az úgynevezett tanyabirtok illetve a tanyatömbbirtok (Einödblockflur) elnevezéssel jelölhető. Ez azt jelenti, hogy az egyes paraszti gazdaságok teljes használati területe a ház körül zártan osztatott föl. Az effajta határkijelölés a síkvidékeken kivételesnek számított.15
Az ennél is magasabban fekvő helyeken, többnyire az erdőhatárig terjedően, fordultak elő az alpesi kolonizáció különleges szegmenseként az almok. Létrejöttük idejét a történészek nem tudják pontosabban meghatározni, viszont urbáriumi források már a 14-15. századi elterjedtségükről szolgáltatnak adatokat. Az almok a teljes szlovén területen, de különösen a Júliai-Alpokban elterjedtek voltak.16
