Egyelőre vegyes érzéseim vannak a regénnyel kapcsolatban. Az viszont biztos, hogy nagyon nehéz fordítani.

 

Néhány részlet a könyv első tizedéből:

 

Talán az emlékezés csak arra jó, hogy beragyogja a szívünket mindazzal, ami boldoggá tett minket annyi boldogtalanság és félelem közepette. De ezt csak későn tanuljuk meg, és ha túl sokat nézünk vissza - bár meg kell őrizni elevenen az emlékeket - sóbálvánnyá változhatunk, mint Lót felesége. Idővel azt is megtanuljuk, kedves barátnőm, hogy akik szerettek és boldoggá tettek minket, úgy kísérnek az út végéig hátralévő napjainkon, mint gyertyák és irányjelző fények. Mintha a sorsunk egy sötét út lenne, melyen a szerelem lesz végül az egyetlen világítótorony, dacára a hajótöréseknek. Még most is csodálkozom, hogy beszélgetek azokkal, akiket szerettem, különösen Federicóval, bár sokan azt gondolhatják, hogy elment az eszem, hogy megőrültem. Federico volt az én fényem, és amikor elment, teljesen megvakulva hagyott magamra. Idővel újra képes lettem rá, hogy lássam őt homályosan, mint egy pislákoló lángot a messzeségben, mely vezérelt a legteljesebb magányban, örökkön örökké kísérve engem.

[...]

[...] számunkra, akik ott éltünk, ez az út mindig is a Gran Vía volt, amelyen a fények és a nagy épületek között ott járt a mi tekintetünk, a mi szívverésünk és a mi lélegzetünk is. Az én esetemben pedig ott közeledett a szerelem és vele a végzet. Akkor nem tudtam ezt, csak egy meghatározhatatlan előérzetem volt, mint egy sejtés, melyet nem merünk megfogalmazni. Federico élete a fővárosban egyrészt a Residencia de Estudiantes szobáiban telt a „nyárfák dombján”, ahogy a helyet a költő Juan Ramón Jiménez nevezte, másrészt a modern Madridban, melynek gerincét a Gran Vía, a Recoletos és az Alcalá utcák képezték. Ganymedeshez, az isteni pohárnokhoz hasonlóan, aki a Gran Vía 1. szám alatti épület koronája, én is Federico utolsó nevetéseinek és álmainak pohárnokává változtam. Bárcsak én lettem volna a végső vigasza, az utolsó gondolata is, mielőtt szembenézett a halállal! Csodálatos szerelmi mámor volt, biztosíthatlak róla. Szomorú, hogy annak az édes nedűnek az ízébe végül a balsors mérge vegyült, és mindenki, főleg a főhősök akaratlanul is részeseivé váltak a tragédiának, ahogy az én szeretett Federicóm drámáiban.

Hányszor gondolok vissza a gyengéd mozdulatokra a lokálokban és a teraszokon! A színház- vagy mozielőadásokra, a sok cinkos barátra, akik általa az én barátaim is voltak mindvégig. Évek múlva is gyakran meg kellett állnom, hogy a mellettem sétálókat meg tudjam különböztetni azoknak a kísérteteitől, akik már nem voltak velem. Valóságosabbnak tűnt az ő átszűrődő fény-jelenlétük, mint akiket el kellett kerülnöm az útpadkán.

[...]

Elterjedt egy sötét legenda – főleg a La Ballena Alegre irodalmi kör reakciósabb csoportja részéről – hogy Lorca megrontja az elővigyázatlan fiatal fiúkat, akik elkábulnak a hírnevétől és hajlanak a könnyű szóra. Azok között, akikre mint utolsó áldozatokra célozgattak, szerepelt egy fiatal mérnök, aki nagyon jóképű volt és sikeres futballista, a neve Rafael. Rafael Rodríguez Rapún. Nem tudom, igaz volt-e, hogy ismert szocialista vagy hogy a nők vágyakozva járnak utána, mindenesetre barátsága a költővel mindenféle tréfálkozás tárgyát képezte annak ellenére, hogy Madrid nyitottabb, haladóbb városnak számított, mint az én szülővárosom. Rapúnt Lorca menyasszonyának nevezték, de olyan megvetően, hogy bár nem ismertem egyikőjüket sem, haragra gerjedtem. A kettőjük közötti érzelmeket kényeskedő hangon gúnyolták és elképzelt intim jeleneteket adtak elő róluk a kávéházi asztaloknál, mintha olyanok lettek volna, mint két bolond nő, ahogy annak is nevezték őket. Paradox módon azoknak a férfiaknak az affektálása annyira vaskos és férfias volt, amint nevettek és a sértődöttet játszották egymással, hogy számomra ők sokkal mesterkéltebbnek tűntek, mint azok, akikre ez vonatkozott. Már akkor sejtettem, hogy a faragatlan gúnyolódás mélyén bizonytalan férfiasság, vágy vagy félelem rejtőzik, az érzelmek és vágyak törékeny határainak megismerésétől való félelem. Nem tudtam, hogy mindez milyen mértékben igaz vagy sem, nem is érdekelt, de az biztos, hogy egészen kisgyerekkorom óta azt tapasztaltam, hogy az emberek azt támadják a legádázabbul, amitől félnek vagy amire vágynak, és még inkább, ha a vágyaik tárgya [...] elérhetetlen. Hamar megértettem, hogy a félelem és az irigység több kárt okozhat, mint a gyűlölet. Hogy néhányan képesek még gyilkolni is emiatt.

[...]

Alig néhány perccel azután, hogy Federico elkezdett beszélni, már mindannyiunkat, férfiakat és nőket egyaránt lebilincselt a varázsa és a bűbája, még azokat is, akik az utcára nyíló ablak túlsó oldalán voltak. A levegő nem mozdult körülötte, úgy tűnt, hogy magállt az idő és minden egyéb is, kivéve az ő sötét pillangóként vagy virágsziromként repdeső kezeit, ajkait, és a szavai kivétel nélkül mindannyiunkban szeretetet ébresztettek és rabul ejtettek minket. Naiv módon úgy éreztem, már nem is lennék képes megválni tőle, és nem tudtam, meddig marad ez így. Szinte megsebezve éreztem magam, és fájó szívvel azonnal megértettem, hogy akaratlanul is mennyi veszélynek tette ki magát Federico azok részéről, akik képtelenek voltak megérteni az ő személyiségének csodáját, és inkább támadták őt. Én magam nem tudtam teljes egészében felmérni annak a varázslónak, annak a ragyogó teremtménynek a nehéz helyzetét, aki átadta magát nekünk a tehetségével, a zenéjével, s akiről azt mondták, hogy Isten bárányaként magára vállalta a világ bűneinek megváltását.

Az apám elítélte ezt a gondolatot, ahogy később sok egyéb megnyilvánulást is elutasított vele kapcsolatban. Ami engem illet, az életem több mint felét együtt töltöttem ezekkel a komor ellentmondásokkal. Viszont abban nem volt semmi istenkáromlás, hogy az isteni létezik az emberiben is, leginkább a barátságban, a szeretetben vagy a csodálatban, és ezekből áll a nagy szerelem, nincs egyéb titka. Federicónak és ennek a szerelemnek a fénye úgy oszlatta el azt a sötétséget, melyet ránk mértek a mások bűneinek számon tartói, mint azoknak a csillagoknak a fénye, mely átszelve az univerzum sötétségét elérkezik hozzánk és még azután is sokáig él, mikor a csillag már kialudt.