VERSES ÉN-BÚCSÚZTATÓ

 

Szent ihlet tartott meg a némaságon át,

Ritka titkait hiába is kerestem,

Kívül maradt a harc, a terhes valóság:

Volt, s elmúlt felettem hirtelen.

 

Nem látom az ősök átkeresztelt sírjait,

Idebenn béke van, és zaklatott homály,

A jelek sivár, éji álma sem segít,

Fennakadt az idő tűfokán.

 

Most már így marad minden, talán mind örökre,

Nem tudhatom, hogy hol nyugszik halott apám?

Az ég alatt, szelek sietnek, keresve,

Megfakult írást a néma fán -

 

Minden kopik, és elveszik az ihletett idő, -

Vagy ha eljön a vég, a lélek égbe száll?

Így mégsem múlik nyomtalan, mi nem őrizhető,

A szerelmes, földi lárma fán?

 

Titánok és költők barátja voltam: hetven év,

Terhe nyomja vállam, de mindez semmiség,

Jutalmam óriási, mert királyi szó zenél:

Ünnepi verset fülembe még.

 

Köszönve jót, és minden, balga dőreséget,

A rosszat elfeledve, majd vidám leszek,

Ha időm letelvén, meglátom már a véget,

Hun lélekkel keresztet vetek.

 

Addigra már hallom a költők utolsó dalát,

A búcsú zenét, s a könnyes kálváriát,

Mégis-mégis azt hiszem, nem bánom a tréfás

Meglepetést, mi vár odaát –

 

Kaposvár, 2014. december, dobszerda