Sík Sándor

 

Jó nekem, Uram

 

Jó nekem, Uram, havas, téli tájon, 
Jó nekem, hogy a szívem vérig fájjon, 
Jó énnekem vadon-egyedül lennem, 
Jó, hogy a lélek búgva nyögjön bennem.

Jó nekem, hogy kezed kitapogatta, 
Hol roskad a szív legjobban alatta, 
Hol a legfájóbb, legjobban hol reszket. 
S odacsókoltad lángoló kereszted.

Jó nekem, hogy a kezed rám nyújtottad, 
Megragadtál, szegény ügyefogyottat, 
És egy rántásra, minden gyökerestül 
Kiszakítottál én drága földembül.

Jaj, hogy ropogott a szegény gyökérzet! 
Minden kis ér vörös patakban vérzett. 
A tépett test, hogy remegett kezedben, 
Sok hosszú éjen zokogott imetten.

De Te, Uram, a jajra nem hallgattál, 
Kitépve, csonkán addig rázogattál, 
Amíg lepergett száramról remegve 
A legutolsó kis homokszemecske.

És most, Uram, most itt fekszem kezedben, 
Tépetten, árván, fájón, megepedten, 
Alázatosan hajlott homlokommal, 
Egyesegyedül teveled, Urammal.

De jó nekem a Te kezedbe esnem, 
Soha ne engedj más helyet keresnem. 
Most, most, Uram, most nincsen másom, látod: 
Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod!