Véletlenül találtam meg ezt a fórumot. Én később, 1970 és 1978 között jártam a Medvébe, tehát az említett tanárok közül keveset ismertem. Érdekes volt róluk olvasni másvalaki véleményét is. Íme, a saját emlékeim:

 

KUNOS PÁLNÉ: ő felső tagozatos koromban tanított irodalmat és nyelvtant. Szívesen gondolok vissza rá, mert azt hiszem, legelőször neki köszönhetem, hogy megszerettem az irodalmat, és a helyesírásom is elfogadható. Jártam az irodalom szakkörébe is, azt is nagyon szerettem. Mint tanár szigorú volt, de nem rettegtünk tőle, mert igyekezett motiválni bennünket. Jól emlékszem, mennyire figyelt a rendre és a tisztaságra. Gyerekfejjel kissé viccesnek, túlzottnak tűnt a pedantériája, de ma már azt gondolom, az ő hozzáállása volt helyes. 

 

ROTTÁR JÁNOSNÉ: „vonalasságát” én már nem érzékeltem, azok már más idők voltak. A jó értelemben vett bolondos tanárnőként emlékszem rá, akinek a kémiaóráit egyszerűen imádtam. Pedig amúgy semmi affinitásom sincs a reáltárgyak iránt, de Margit néninél gyakran kísérleteztünk, és az elméletet is nagyon érdekesen tanította. Annyira lelkes voltam, hogy csak az ő kedvéért gyönyörűen átmásoltam a füzetembe a kísérletek rajzait a tankönyvből. Szerettem őt, és szerintem ő is kedvelt. Mikor az Árpád Gimnáziumba mentem továbbtanulni, megszűnt a kémia varázsa. Dögunalom lett számomra, kísérletezés helyett szinte minden a táblán zajlott, meg szóban lett elmagyarázva. Nagyon nem szerettem, negyedik végén csak úgy kaptam kettest, hogy meg kellett ígérnem, sose fogok kémiával foglalkozni. Megígértem és megtartottam.

 

SZŰCS BÉLA: Lehet, semmit nem kéne írnom róla, mert talán nem él már, és ugyebár halottról vagy jót, vagy semmit. Nem kedveltem, és ahogy a két tanárnő megszerettette velem a saját tárgyát, úgy Béla bácsi megutáltatta velem az övét. Harmadiktól egészen ballagásig tanította a testnevelést, és milyen szívesen írnám azt, hogy csak én nem kedveltem, de ez sajnos az évfolyamon általánosnak volt mondható. Odáig fajult a dolog, hogy bár szorgalmas és szófogadó diák voltam (de nem stréber), az utolsó évben amikor csak tehettem, ellógtam az óráit. Alighanem ő is sejtette, hogy számára is kínos, ha egy egyébként egyáltalán nem fegyelmezetlen tanuló ennyire nem akar az óráira járni, és ezért nem csinált iskolai ügyet a lógásaimból.

 

Szeretnék megemlékezni azokról a tanárokról is, akiket a fórumozók talán már nem ismernek.

 

Mindenekelőtt Mici néniről, aki számomra a nagybetűs TANÍTÓ NÉNI volt: az iskola első két osztályát úgy éltem meg, mint a dantei poklot, de Mici néni érezhető szeretete mindent megváltoztatott harmadik-negyedikben, és az ő idejében már kifejezetten szerettem iskolába járni. Férje, Sarlós György nem sokkal azelőtt halt meg, hogy hozzá kerültem, és mindmáig nem értem, miért, de Szűcs Bélához (!) ment feleségül. Máig csodálkozom azon, hogy ez a csodálatos tanítónő, ez a földre szállt angyal és ez a számomra rossz emlékű tanár házaspár voltak.

 

Judit néni (Kilyénfalvy Béláné) magyart és rajzot is tanított, de mindenekelőtt mint történelem-tanárnő emlékszem rá. Az ókori és a középkori történelmet tanította hallatlanul érdekesen és színesen. Máig ez a két kedvenc történelmi korszakom, ennyi évtized után is motivál mindaz, amit Judit nénitől tanultam. Ő ajánlotta Robert Graves két Claudius-könyvét is, melyeket azóta sokszor újraolvastam. Judit néni volt az első és egyetlen tanárnő szerelmem is: nem volt kifejezetten szexbomba, a hangja kicsit Amanda Learére hasonlított (bár akkor azt se tudtam még, ki az az Amanda Lear), vörös hajával azonban határozottan izgalmas nő volt. Se különösebb rokonszenvet, sem semmilyen ellenszenvet nem éreztetett velem, persze én is csak titokban és távolról imádtam.

 

Vera néni (az asszonynevére sajnos nem emlékszem) földrajzot tanított. Tüneményes volt, rajongtam érte, ő is szeretett. Anyámnak egyszer állítólag azt mondta egy fogadóórán: „a maga fiáért érdemes bejárni az iskolába tanítani”. Pedig emlékszem, milyen bamba voltam egyszer, mikor felelni hívott. A térkép színkódjairól kellett volna beszélnem, de egy hang nem jött ki a torkomon: nem emlékszem már, hogy miért. Viccesen azt mondta: „Szerinted talán azért világosabb színű néhol a térkép, mert fogyóban volt a nyomdafesték?”, mire nekem rögvest felcsillant a szemem, hogy ez tulajdonképpen teljesen logikus magyarázat. :)) Egy vagy két év múlva a férjével Portugáliába ment. Máig szeretettel gondolok rá.

 

Vera néni után Szporny Károlyné jött, akitől először féltem, hiszen ő volt az igazgatóhelyettes. Nos, mondhatom, teljesen eloszlott minden félelmem, amikor tanítani kezdett. Nagyon szeretetre méltó, molett tanárnő volt, nem tudnék semmi rosszat mondani róla, de hát miért is akarnék.

 

Talán ezzel nem kéne dicsekednem, de mindig szerencsém volt az orosztanáraimmal, gimiben és főiskolán is, így az ő kedvükért a nyelvet is tanultam. Lánczy Feri bácsi, egy aranyos idős ember kezdte a nyelvoktatást, majd jött Edit néni (Mágócsy Sándorné), aki síppal a szájában olyannak tűnt, mint egy dragonyos őrmester, és még feltűnőbben festette magát, mint Kunosné. (Úgy láttam, mintha nem kedvelnék egymást, de ez persze csak az én elméletem.) Viszont Edit néni is szeretni való volt: nem az aggódó anya típusa, inkább mint valamiféle Csala Zsuzsa volt közöttünk sajátos hanghordozásával, vicces allűrjeivel, de szeretett mindenkit.