Szép napokat!

 

* * *

 

Wass Albert:
Világ remetéje

 

A városnak azon a részén voltak az örömtanyák és a mulatóhelyek. Csapszékek, csempészlebujok, gyilkos sikátorai a bűnnek. Ma csak romok vannak ott. Romok, amíg ellát a szem. A városnak az a része halott sivatag. Úttalan kőhalmaz, amit messzire elkerülnek az emberek. Hat éve immár.

De a romok között, ahol valamikor az örömtanyák piros lámpái virítottak, ott él ma a remete. Nem szent ember, nem. Csak éppen remete. Egy ember, aki ott él most. Ki tudja azt, hogy mért él ott? Őa remete, és remeték mindég voltak. A romok közül ölesre kinőtt a dudva, olyan már, mint egy őserdő. Rozsdás vasak merednek belőle az ég felé, likas bádoghordók, egy-egy elgörbült színes cégtábla, mely valaha boltot hirdetett, vagy mulatót, s ma ott hever félig betemetve a törmelék között, mint megfejthetetlen írásjele rég letűnt kornak. Ha süt a nap, gyíkok bújnak elő a dudva bozótjából. Csigák mászkálnak, ha esik az eső. Énekesmadár is fészkel ott, cinke, rigó és kövifecske sok. Falak repedéseiben, holt ablakok gödrében tanyáznak. S elhagyott, kormos kéményekben nehány bagoly, és ezek a magányos kémények úgy merednek elő a romokból, mint elhagyott sírkövei gazdátlan
temetőnek. Nehány sovány macska is él még ott. És a remete.

Odúja félig beomlott pinceüreg. Talán egy vendéglő tartotta ott hajdan az italait abban a pincelyukban. De az is lehet, hogy kivénhedt örömleányok laktak ott. De lehetett csempészmenedék is, bűnözők tanyája. Azonban mindez eltelt. Ma csak a remete lakik ott, más senki. Egy csontos, szikár ember. Naphosszat ül a pinceodú előtt egy fehér kövön, körülötte hangyák másznak, gyíkok futkosnak, madarak rebbennek. Ő csak ül mozdulatlanul a sok döglött emberi kacat között, és figyeli az élet ezer sok apró moccanását, mellyel a természet győzhetetlenül birtokába veszi rendre a romokat.
Az első ember, aki találkozott vele, egy katona volt a győztesek egyenruhájában. Elfogódva kószált a romok között, talán a saját házára gondolt éppen, mely valahol a tenger másik partján várt reá, midőn meglátta a remetét ülni a kövön.
– Károsult? – kérdezte szánalommal, és pénzt kutatott a zsebében, amivel megnyugtathatta volna a lelkiismeretét.
– Igen – felelte az ember a kövön –, károsult vagyok.
– Melyik ház volt a magáé?
– Az egész világ az én házam volt.
– Mi volt a foglalkozása?
– Szeretet az emberek között. És béke. De ma nem kell béke az embereknek, mert akkor le kellene vessék az egyenruhákat.
"Bolond" – gondolta a katona, és gyorsan tovább ment.
A második ember, aki rátalált, egy rendőr volt.
– Kicsoda ön, és mit keres itt?
– Ember vagyok és várok.
– Mire vár?
– Hogy újra szólhassak az embereknek a jogról. Ma csak a jogtalanság érdekli őket.
A rendőr este jelentette fölötteseinek, hogy a romok között egy bolondot talált, de nem közveszélyes.
A harmadik egy újságíró volt. Olcsó szenzációt szimatolt, és jegyzőfüzettel a kezében kereste föl a romok között élőembert.
– Ön remete?
– Lehetséges. Igen, lehetséges, hogy az vagyok.
– És mi volt azelőtt?
– Azelőtt? Voltam Dante és voltam Shakespeare. Voltam Voltaire, Goethe, Madách… Voltam Szókratész is…
Az újságíró idegesen zsebre vágta a jegyzőkönyvét és sietve odébb állt.
– Ne lépjen a csigáimra! – szólt utána figyelmeztetőleg a remete. – Azoknak talán még sürgősebb az útjok, mint önnek. Le kell rakják a tojásaikat, mert holnap eső lesz, és eső után a kis csigák kibújhatnak a tojásból.
Később jött még egy ember a városból, egy gondtelt polgár. A mulató romjait kereste, mely valamikor az övé volt, és sok pénzt jövedelmezett. Ott találta a remetét a köveken üldögélve. Ránézett és sóhajtott.
– Életem romjain ül.
– Köveken ülök – felelte a remete.
– De azok a kövek valamikor az életemet jelentették.
– Akkor tévedésen épült az élete.
A polgár elgondolkozva nézett rá.
– Miből él itt?
– Isten kegyelméből.
– Abból is lehet élni?
– Csak abból lehet.
Aztán többet nem ment arra senki. Az emberek elkerülik a romokat. Így nevezik őket: a halott város. És azt hiszik, hogy halott ott minden. Puszta sivatagja a múltnak. Temető, amit el kell felejteni.
Csak a remete üldögél türelmesen pincéje előtt a köveken. Mert ő látja a csírákat mozdulni a törmelék alatt, látja a madarakat, ahogy a romok árnyékában fészküket építik. És ő tudja: mulandó minden. Kő, vas, színes cégtábla, piros lámpások, egyenruhák, győzelmek és leverettetések. Csak egy örök: az élet.