Én nem látom, hogy a szabályzat érdemben foglalkozna a számjeggyel írt számok toldalékolásának a helyesírásával. Eleve a tágabb kérdéskör is csak az „egyéb tudnivalók” részbe került be, míg pl. a rövidítéseknek és mozaikszavaknak külön fejezetük van. Sőt a toldalékolást ezen az „egyéb” részen belül is csak az „évet és napot jelölő számjegyekhez” kapcsolódóan említi. Más kontextus kifejtetlen marad, amely – tekintve hogy a „évet és napot jelölő számjegyekhez” kapcsolást említő 296. pont a megfogalmazásánál fogva részletszabály (lex specialis) – megengedi, hogy eltérő területen eltérő megoldások legyenek. Továbbá a példaanyag sem orientál, különösen nem az adott problémakörben: mit kell tenni tőváltozatok esetén. A 4 : 4-es ≈ négy : négyes nem igazán probléma, és nem is biztosít megoldást a nulla : nullás számjegyes ábrázolásának esetére.

 

Miközben az említetted „%-al” toldalékolást sem látom végzetes problémának (lévén különösebb lexikális ismeretek nélkül rekonstruálható belőle a kiejtett alak), az világos, hogy ez szembe megy a helyesírási szabályozással, mivel azt abból le lehet vezetni, hogy a toldalékot a teljes terjedelemben ki kell írni. Adott esetben a probléma éppen ellentétes: nem a toldalék írásmódjáról, hanem a szótőéről van szó, és nem kevesebb, hanem több írásjegy kitétele a kérdés.

 

És ez nem egyértelmű probléma, mert a számjegyek esetén a szabályzat 2. pontjában említett négy elv közül legalább kettő [a szótő reprezentációjakor] nem érvényesül: a betűírás és a hangjelölés. Ez jelzi, hogy nem lehet a kérdést egyszerűen a helyesírás többi részletszabályából sem ad analogiam levezetni, hiszen az elvek jelentős része nem közös.

 

Van egy nyelv [értsd az általam jobban ismeretek közül egy], ahol ez a konfliktus, amely az ideogrammatikus és a hangjelölő írásmód keveredéséből adódik, a helyesírás alapvető kérdése. Ez a japán nyelv, ahol a tövek jelentős részét kínai ideogrammákkal (kandzsi) írják, míg a hozzájuk járuló toldalékokat hangjelölő szótagírással (kana, ebben az esetben a hiragana). És itt sokszor fölmerül, hogy az alapkandzsinak eltérő végmagángangzós olvasata van a különböző kontextusokban. A ’beszéd’ értelmű hanasi főnév leggyakoribb jele a 話, amelyet önmagában írnak ki,, de írható úgy így, hogy hozzá teszik a –si szótag jelét: 話し. Teszik ezt, mivel ige alapalakként az ejtés már /hanaszu/, amelyet azzal jelölnek, hogy a –szu szótagot is hozzáírják: 話す. Az ige udvarias alakjai nem u-ra végződnek, hanem i-re (mind a névszói tő), így a redundáns szótagjel az ejtéssel együtt változik hanasite kudaszai:  話して下さい ’mondja meg, legyen szíves’. A ható igealakok az e-s tőhöz járulnak, ilyenkor pedig a –sze tővég jelenik meg pluszban: hanaszeru: 話せる ’tud beszélni, beszélhet; el lehet mondani’. Stb. — Mindeközben a話 jelhez sosem tartozik *hana olvasat, tehát nem lehet egyszerű szekvenciális megoldásként tekinteni.

 

A magyar helyesírás persze nem a japán helyesírás, de az ideogrammatikus és fonetikus elemek keveredése azonos probléma, amely a magyarban periférikus, a japánban pedig központi jelentőségű. S minthogy a kérdés – éppen a periférikussága miatt – a magyarban nem szabályzott, a japán ezért minta lehet. Annál is inkább, mert a japánon kívül minden [általam ismert] ideogrammatikus írás használt determinatívumokat [többek közt] a képjelek aktuális hangtestének egyértelműsítése miatt. Ez tehát úgy tekinthető mintegy helyesírási univerzálé.

 

 -----

 

Csak, hogy el ne sikkadjon. Én is „M0-s” alakot írok. De az „M0-ás” írásmódot a fentiek értelmében nem tudom kárhoztatni.