Akkor belecsapok.

 

Október 22-én indultunk 15.10-kor a Keletiből és bécsi átszállással 23-án 9.22-kor, menetrend szerint, percre pontosan érkeztünk a Terminire.

A vonatúton fülkénket 4 spanyolul beszélő, valószínűleg Dél-Amerikai hölggyel osztottuk meg, tipikus bővérű-bőbeszédű latinos csapat voltak, megterítettek, szendvicseket csináltak nekünk is, viccesen kicsit kokettáltak a kamaszommal, de nem sok sikerrel jártak nála.

Érkezéskor, hála Jankának, nem kellett bérletvásárlással vesztegetni az időnket, azonnal metróra kapva megcéloztuk a Subaugusta metrómegállónál lévő szállásunkat, ahol 10.15-re beszéltük meg a lakás tulajdonosával a találkozót.

Bár a Termini bugyraiban elég sokáig lehet bolyongani, de kényelmes tempóban még így is 10 előtt Subaugustánál voltunk, így a szállás elfoglalása előtt az időbe még belefért egy jó kávé is a sarki bárban, ahol, mint a környéken mindenhol, még mindig csak 80 centet kellett fizetni ezért a hihetetlen zamatú, életmentő nedűért.

10 perccel 10 után a tulajdonos édesanyja futott be a kulcsokkal, mondta, hogy a lánya éppen dolgozik (gimnáziumi angoltanárnő), de a délután folyamán majd valamikor beesik ő is, előtte majd telefonál.

Így aztán ½ 11-re el is foglaltuk a kis lakást,amely 9 napig volt ideiglenes otthonunk. Maradéktalanul elégedettek voltunk vele.

Gyors bevásárlás a kb 300 méterre lévő Cinecitta Due bevásárlóközpont szupermarketjében, kipakolás, ebéd, rövid pihenő.

Mivel a másnapi sztrájkkal kapcsolatban semmi biztatót nem sikerült kideríteni, így délután elmetróztunk a Vatikáni Múzeumokhoz, hátha sikerük módosítani péntek esti foglalásunkat.

Bár valóban mindenki nagyon-nagyon segítőkésznek mutatkozott, mégsem jártunk sikerrel. A múzeum elektronikus foglalási rendszere nem képes egy speciális program jegyét sima jegyre váltani.

A következő péntek esti (egyben ebben az évben utolsó) programra tudtunk volna átfoglalni, de az nekünk már sajnos nem volt megfelelő, hiszen akkor indultunk haza.

Hiába mondtam, hogy nem kérem vissza a két program árának különbözetét, a rendszer semmiképp nem tudta megérteni, hogy mit akarunk.

Így történt, hogy nem voltunk végül a Vatikáni Múzeumokban, de tényleg nem bánkódom miatta. (Na jó, az 56 euró azért kicsit fáj.)

Kínunkban röhögve elindultunk megnézni tüzetesen a Ludus Magnust, ami eddig mindig kimaradt, pedig egy egészen kis terület, belépő sem kell hozzá, ráadásul legalább 15-ször elmentünk már mellette anno.

Este nem túl sokáig kóboroltunk a városban, fáradtak voltunk az utazástól, így viszonylag hamar nyugovóra tértünk,de előtte még fogadtuk kies lakunkban a tulajdonost, aki értekezletről rohanva kb este 9-kor esett be.

Mivel a hölgy teljesen hivatalosan adja ki a lakást (ó igen, ilyen is van ám Olaszországban), így kifizettem az idegenforgalmi adót, lefotóztuk a személyimet, megbeszéltük, hogy utolsó napon bármeddig a lakásban maradhatunk, odaadtam neki a kis magyar szuvenírt és már ott sem volt.