A gond az, hogy vannak fuzzy, de legalábbis binárisan semmiképp sem leírható jelenségek a nyelvben, ugyanakkor írásban mindössze annyi a lehetőségünk, hogy egy tőmorféma elé vagy teszünk szóközt, vagy nem. Ha ez a két dolog találkozik, akkor egészen biztos gond lesz.

Egyfelől: Szinte minden, gyakran együtt előforduló szó mutat enyhe jelentésváltozást (l. LvT fehér lovas példáját). Tehát valamiféle (mérhetetlen) mértéket meg kell ahhoz haladnia egy jelentésváltozásnak, hogy ok legyen az egybeírásra. Ezt a gumihatárt persze jól ki lehet használni erősebben specifikált (például szaknyelvi) érdekek érvényesítésére. Nem kell mérlegelni, hogy a fekete rigó tollazata milyen pigmenteket tartalmaz, és milyen arányban, továbbá nem kell a fekete fogalmára referenciatartományt megadni, ugyanakkor egy fontos szakmai tartalmat is tudunk érzékeltetni az egybeírással. Nem kétszeres nyereség ez? Általában nem ellenkezik az intuíciónkkal sem, hogy egy kevésbé specifikált esetben elnagyoltabban megfogalmazott szabályt egy specifikáltabb esetben részletesebben, a különösre is tekintettel konkretizálunk, hiszen a jogrendben is ez a helyzet: a törvények az alkotmány tartalmait fejtik ki és konkretizálják, a kormányrendeletek a törvényekkel teszik ugyanezt, a miniszteri rendeletek a kormányrendeletekkel, és így tovább a leglokálisabb szabályzatokig.

Másfelől: Az állandósult szókapcsolatok (nem csupán a szólások, közmondások, hanem a kevésbé képszerűek is) mindig mutatnak jelentésváltozást, ugyanakkor sosem írjuk őket egybe – hiszen akkor nem lennének szókapcsolatok. Magyarán egyszerűen nem igaz, hogy a puszta jelentésváltozás elégséges ok lenne az egybeírásra. Ez egy közkeletű téveszme, amit sajnos a helyesírási szabályzat szövegezése is megerősít. Amúgy is a helyesírásnak bármely nem formális kritériumon alapuló, hanem a jelentésre vonatkozó hivatkozása elkerülhetetlenül bizonytalan outputtal jár. Épp ezért szabdalják az ilyen területeket keresztül-kasul mindenféle lokális megoldások.

Az egybeírás jelölt eset a különíráshoz képest. A jelöltebb esetet mindig csak nyomós okkal választjuk. Tehát csak nyomós okkal írunk egybe valamit. Ha valami bizonytalan, akkor a különírás felé kell dönteni. (Ez inkább a kodifikációra vonatkozik, nem a használatra, hiszen ha bizonytalankodik az ember, és nincs módja megnézni helyesírási kézikönyvben az adott problémát, csak egy helyesírás-ellenőrzője van a számítógépén, akkor jóval megbízhatóbb visszajelzést kap egybeírás esetén: a hibás egybeírás jóval nagyobb eséllyel szűrhető ugyanis, mint a hibás különírás.)

Végezetül: Ki mondta, hogy a helyesírás alapvetően nem tekintély kérdése? Egy tekintéllyel bíró csoport tartotta és tartja karban a helyesírás szabályait, és gondozza ezeket az ügyeket egészen a konkrét szavak írásmódjának szintjéig. És minthogy egy természetesnyelv-bonyolultságú rendszer írásképbe fordítására eleddig senkinek nem sikerült egy egyszerű és egyértelmű konverziós modellt kifejleszteni, óhatatlanul lesznek bonyolult, látszólag vagy valóban ellentmondásos helyzetek. Ezek kezelése, az ezek közti választás, döntés elkerülhetetlenül önkényes valamilyen mértékig, magyarán csak tekintéllyel lehet hitelesíteni. – Megint csak a jog példájára hivatkozom: Teljesen egyértelmű jogrendet sem lehet előállítani, így elkerülhetetlen, hogy az esetek bizonyos kis hányadában az első- és a másodfokú bíróságok ugyanazon ügyben másképp mérlegeljenek, és különbözőféleképp döntsenek. Nem gondolhatjuk, hogy mindenkor a másodfokú bíróságok az okosabbak (hiszen ha így lenne, nem lenne szükség elsőfokra). Itt is a nagyobb tekintélyű testület szava lesz az érvényes, tehát a tekintély dönt. (Persze jó esetben a tekintélyt egyéb külső körülmények: nagyobb tapasztalat, nagyobb szakértelem hitelesítik.)