a Legfelsőbb Bíróságnak a következő eseti határozataiban kifejtett álláspontjával.

“Egymagából abból a tényből, hogy a tulajdonos a jogával nem él, még nem következik, hogy a birtokos sajátjaként birtokol. Ez csak akkor állapítható meg, ha abban a hiszemben birtokol, hogy a dolog a sajátja vagy tudja ugyan, hogy az másé, de véglegesnek tekinti a maga birtoklását. A felperes vonatkozásában az első eset nem áll fenn, mert tudta, hogy az I-VIII. rendű alperesek, illetve jogelődjeik ingatlanrésze nem az övé. Az pedig, hogy véglegesnek tekintette a maga birtoklását, nem állapítható meg kétséget kizáró bizonyossággal, mert a perbeli előadása szerint 1976-ban azért kereste fel az I-VIII. rendű alpereseket, hogy az ingatlan tulajdonának kérdését rendezze. Igaz ugyan, közelebbről nem jelölte meg, hogy milyen rendezésre gondolt, a IV. rendű alperes azonban előadta: a felperes, illetve szülei első alkalommal az U. F. halálát követő években, másodszor pedig a per megindítása előtt kb. 2 évvel azért jelentkeztek náluk, mert az örökösök részét meg akarták venni. Ha ez az állítás a valóságnak megfelel, sem a felperes, sem a szülei elbirtoklásra vezető, tulajdonosként történt birtoklásáról nem lehet szó” (P. törv. I. 20. 011/1978., BH 1979/2. sz. 62.).

“..A puszta használat, ha ahhoz nem társul olyan megnyilvánulás, amely a sajátként való birtoklást objektív módon (külsőleg) kifejezi, elbirtokláshoz nem vezethet. Ilyen objektív megnyilvánulás lehet pl. a hatóságok előtti önálló fellépés, a más személyek előtt tett kijelentés, az előttük vagy velük szemben tanúsított magatartás, vagy az is, hogy a birtokos viseli az esetleges közterheket”. (P. törv. I. 20. 083/1975. sz., BH 1975/11. sz. 509.).

Az előzőekben ismertetett álláspontok mellett nyomatékkal utalt a Legfelsőbb Bíróság a következőkre is:

“A jogszabály az elbirtoklás jogcímén tulajdonjogot igénylő oldalán határozza meg azokat a kifelé is megnyilvánuló birtoklási elemeket, illetőleg azoknak megkívánt sajátosságait, amelyek – megvalósulásuk esetén – az elbirtoklást megállapíthatóvá teszik. A tulajdonos passzivitásának az elbirtoklás megállapíthatósága szempontjából ügydöntő jelentősége nincs. Tévedett tehát mindkét fokú bíróság akkor, amikor a felperesi elbirtoklás megállapításánál azt értékelte döntő súllyal, hogy az I. rendű alperes közel 12 évig a tulajdonosi jogával nem élt, nem kísérte figyelemmel, hogy kik tartják birtokban az ingatlant és a birtokosok ellen birtokháborítás miatt nem lépett fel (P. törv. I. 21. 108/1988. sz.).

Az utóbbi jogesetben kifejtettek természetesen nem értelmezhetők úgy, hogy ne kellene minden esetben felderíteni és mérlegelési körbe vonni azokat a tényeket is, amelyekből következtetés vonható le a tulajdonosnak a dolgával, adott esetben ingatlanával való törődésére, esetleges közömbösségére. Ennek indokoltsága arra vezethető vissza, hogy “Az elbirtoklás jogintézménye mint tulajdonszerzési mód, azon a meggondoláson alapszik, hogy aki tulajdonjogával hosszabb ideig nem él, a tényleges birtokossal szemben kevésbé érdemel jogvédelmet” (Polgári Törvénykönyv miniszteri indokolása).

Helyesnek ítélte a Legfelsőbb Bíróság azt a sajátjakénti birtoklás hiányában hozott keresetet elutasító döntést is, amelyben:

“A bíróságok által megállapított tényállás szerint a felperesek a haszonélvezővel kötött szerződésük időpontjában is tudták, hogy a velük szerződő fél nem volt az ingatlan tulajdonosa, és folyamatosan tudomásuk volt arról, hogy a haszonélvező által a tulajdonjog megszerzése iránt indított perek nem vezettek eredményre” (Legfelsőbb Bíróság Pfv. I. 22. 505/1995.).

Más esetben a Legfelsőbb Bíróság jogszabályt sértőnek tekintette azt a jogerős, a keresetnek helyt adó döntést, amelynek meghozatalakor az eljáró bíróságok tévesen értékelték a következő tényeket.

“A felperes részéről a sajátjakénti birtoklás nem állapítható meg. Ellenkezőleg: a P. Polgármesteri Hivatal hivatalos helyiségében 1992. július 23-án készült jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozat szerint a felperes elismerte, hogy az ingatlan az alperes tulajdona és – az itt létrejött egyezségben – vállalta, hogy 1992. november 1. napjáig az ingatlan használata fejében 888 forint bérleti díjat megfizet. A felperes az egyezségben tett vállalását tartalmazó nyilatkozatával maga döntötte meg azt az állítását, hogy az ingatlant sajátjaként birtokolta. További, a sajátjakénti birtoklás ellen szóló bizonyíték a felperes által az alperes részére küldött vételi ajánlat.

A felperes nyilatkozata szempontjából nincs jelentősége annak, hogy arra a bíróság által megállapított úgynevezett elbirtoklási idő letelte után került sor. A nyilatkozat ugyanis egyértelműen cáfolja a sajátjakénti birtoklás megállapításához szükséges szubjektív elemek meglétét. A felperes nem tekinthette birtoklását véglegesnek, amit a birtokbaadásra tett kötelezettségvállalása igazolt” (Legfelsőbb Bíróság Pfv. I. 21. 887/1995. sz.).