6. nap

 

Csak egy nagyon laza, eleje vége fix programot terveztem mára, nagyon jól tettem, az egyik legsikerültebb nap kerekedett belőle. Katonai tematika keretezte a napot, az ágyúlövéstől az őrségváltásig kellett valahogy elverni az időt. Nem volt nehéz.

 

Valahogy hátulról támadtunk a Giannicolot, átbuszoztunk sok túristamentes területen és nagyon korán odaértünk. Szájtátás és fényképezés váltogatta egymást, míg a férjem apróra feldolgozta a környéket, én elhevertem az ágyú fölötti mellvéden. (Azóta próbálom eldönteni, honnan tetszett leginkább a kilátás, innen vagy a Pincióról.)

 

 

 

 

Szerencsém volt, pont lenéztem, amikor kitolták a céleszközt. Még el is kaptam a pillanatot. Furcsa, mert legalább háromnegyed órát árválkodik a placcon, mire újra elkezdenek matatni körülötte.

Lassan gyülekeztek az emberek, nem voltak sokan, meg el is oszlottak, mert ki fentről, ki lentről nézte. A dokumentálás jól sikerült, bár, mint az alant látszik, a durranás hangja nem elhanyagolható és akármennyire is készülünk rá, váratlanul ér.

 

  

 

 

Rövid az attrakció, utána gyorsan szétspriccelt mindenki, mi a Paola felé vettük az irányt. Végig A nagy szépség járt a fejemben, nagyon kíváncsi voltam a látványra. Azt nem mondom, hogy csalódást okozott, de azért az operatőri munka csodákra képes. 

Tudtam, hogy a St. Pietro in Montorio zárva lesz, de a Tempiettora mindenképpen szerettem volna egy pillantást vetni, még ha csak rácson keresztül is. Bájos. Utálom ezt a szót, de valahogy ide kívánkozott.

Lassan gurultunk a Trastevere felé, és hála az okostelefonnak egy "igazi", eldugott kis részen bukkantunk ki, ahol legalább három percig csak a helyiekkel találkoztunk. Aztán persze a szokásos, túristák, túristák, túristák. A Santa Maria Trastevere előtt üldögéltünk egy kicsit a szökőkút lépcsőin, én bele-belekukkantottam a mellettem ülő rajzolók füzeteibe, olvasgattuk a könyvet, kávéztunk egyet, majd bementünk. Azt hiszem, a mozaikok a gyengéim. Nagyon szerettem ezt a templomot, kívülről és belülről egyaránt. Ettől persze még kíváncsibb lettem a Santa Cecililiára, viszont tudtam, hogy zárva lesz.  

 

 

 

Sajnáltam a dolgot, de a Város kárpótolt. A S. Giovanni Battista dei Genovesi esélytelen, akár hogy csűröm-csavarom, zárva lesz - gondoltam. Ám egyszer csak egy Cinecitta feliratú kocsit vettem észre, gyanúsan sok kábelköteggel a környékén. Keresem a végüket, látom, valami szépséges "udvarban" végződnek. Értelemszerűen nem tudtam hol vagyunk, de akkor megláttam a táblát. Halkan óvakodtunk befelé, integet már egy ember, hogy nem lehet, nem lehet, aztán alázatos, kedves mosolyom csak elbűvölte, úgyhogy szóval tartottam, amíg férjem lőtt a géppel egyet-kettőt. Ha igaz, egy kosztümös, olasz filmet forgattak, a jelmezekből ítélve apáca-vonal is lehet benne.

 

 

 

Nagyon feldobott a Várostól kapott ajándék, de kolostor-éhségemet nem csillapította eléggé, ezért megkerestük a Regina Margheritát. Mivel közintézmény, minden gond nélkül bejutottunk. Valóban nem illeszkedünk a "tájba", de próbáltunk diszkréten ámuldozni és nem zavarni a betegeket, akik a régebbi kolostorrészben pihentek. A hátsó udvart is megtaláltuk, a San Cosimatot is, csak üldögéltünk és ámuldoztunk. Rögtön bekerült a kedvencek közé.

 

        

 

Gondolom a 8-as villamosra szállhattunk fel, mert következő emlékem a Piazza Colonna. Azt hiszem a mai nap sikerének titka a tervezetlenség volt. Mentünk amerre láttunk, fölcsaptunk Ürögdyt, megnéztük mit nézünk és hagytuk, hogy hasson. A Palazzo Montecitorio előtt is álldogáltam egy kicsit, valamiért nagyon megfogott az oldalbejárat feletti két dombormű. Nem értek a művészetekhez, de már megtanultam nem foglalkozni vele. Szóval, nem tudom szép-e vagy "értéktelen", nekem mindenesetre bejött.

 

 

 

A mai nap a meglepetések jegyében zajlott. Persze, fejemben a térkép, de amikor egy oldalsó utcáról kilépve megpillantottam a Pantheont, elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Valahogy mellbevágó volt a kép: a Pantheon, a szökőkút, az elektromos gitáron játszó zenész, a körben kávézó emberek, és a lépcsőn pihegő túristák. Minden eklektikussága ellenére homogénnek és ami a legmeglepőbb harmonikusnak tűnt. Máig nem tudom miért. Az jutott eszembe: minden isten temploma. Ahol minden mindennel, mindenki mindenkivel megfér. Hosszan ültünk mi is a kútlépcsőn, de nem akartunk bemenni. Éreztük, meg kell adni a módját. Nem elkapkodni, nem berohanni.  

 

 

 

S. M. Sopra Minerva. Nem tudom, le merjem-e írni. Nekem ez a szobor nem tetszett. Mentségemül szolgáljon, nem értek hozzá. De a Mester eddig elkényeztetett. Nem kellett "érteni" hozzá, mert rájuk néztem és beszéltek hozzám. Érzelmeket váltottak ki és nem tudtam levenni róluk a szemem. Most, itt ezt nem éreztem. Nálam jobban nem sajnálja senki.

 

Már majdnem tovább kóvályogtunk, amikor eszembe jutott, Quirinalé. Akkor se lett volna baj, ha elfelejtem. Lehet, hogy én emlékszem rosszul, de azt hittem minden nap 6-kor csinnadrattás őrségváltás van. Nos, nem. Kijött négy legény, váltottak, azt annyi. Amikor négy-öt ember lézengett a téren, gyanút fogtam. A végén megkérdeztem a rendőrt, mikor van a nagy esemény. Csak vasárnap. Majd legközelebb.

 

Úgy látszik nagyon fel voltunk pörögve, mert még mindig rajtunk volt a mehetnénk. A Palazzo Barberini előtt találtuk magunkat. Volt még időnk, így bementünk, kis kert, lépcső, nagy kert, épület, volt bámészkodás rendesen.

 

  

 

Kicsit szégyelltük magunkat, hogy már a hatodik napon járunk, de a "kötelezőkből" még alig-alig teljesítettünk valamit, ezért úgy döntöttünk, pipálunk egyet, legyen akkor Spanyol lépcső. Hosszú ideig tartott az út, mert akárhányszor belestem egy kapualjba, mindig be is kellett mennem. Végtelen türelmű férjem halkan megjegyezte, hogy talán mindegyikbe mégsem kéne...

 

Szeretem a helyszínen tanulmányozni az útikönyvet. Leülni, olvasni, megnézni, folytatni. Fokozottan érvényes ez a túlzott népszerűségnek örvendő látványosságokra. Lehet, hogy a Spanyol lépcső ilyen-olyan-amolyan, tömeg van, nem ér ennyit, lufi az egész, de ha mint építészeti alkotást nézem (mármint olvasok róla), formáját, kialakítását, arányait, a templommal (jelenleg felújítás alatt), kúttal alkotott összképét, az ismert házakkal az alján, akkor valóban van benne valami... Lenről és föntről egyaránt hosszan megbámultuk, és hogy még egy keretet adjunk a mai napnak, a Palazetto (azt hiszem így hívják, valami puccos hely a lépcső tetejétől balra) teraszán zajló esküvői fogadást nézve ismét A nagy szépség jutott eszembe.