Lehull a lepel 

SZISZ’ EMLÉKÉRE

   Dübörög a változás,
"minden fáj, mi gondolatot ébreszt",
akkor hát: hadd fájjon az igazság!
Garabonciás diák! 
Mondjunk el Jézus lepléért

hamar egy imát!
(mielőtt a szó elolvad, mint a hó)

   De ne a voltért
ünnepeljük a tegnapi változást,
nem kell, mit a feledés
már kétszer is átszitált!
Hanem mi itt dadog, dobol,
fáj az ajtó mögött valahol -
Ám az mégsem a makacs pokol, 
csak a kiskakas kukorékol harmadszor.

   Okos szemében száz, új dolog,
a küszöb felett rád nevet,
beszól jövőd az ablakon,
öledbe ejtve a harmatos holnapot,
harmadnapon.

   Ásó-kapa nagyharang - mondja
ismeretlen ismerősöm - neki nincs gondja -
Állunk ünnep-arccal hideglelősen,
kagylós éj tűnik tova,
hova fut sietősen ismerősöm - ki tudja?

   Pokol-harang üt őszülő fejemre,
az évek négynegyedében: tél, nyár,
és a gazdag ősz is jön már - tavasz
fiak négyszelű kottáira zenél a szenvedély, -
Nem rég csókba-tört asszonyszeszély
harapta ajakamat éjeken át!
És most fiam áll előttem dalra fakadva -
Szememben sósak a könnyek -
Mindig van közöttünk egy,
kinek pénz, hatalom, üzlet,
másnak a tövises sorsa... egyre megy.

   Lüktetéstől teli érkupát ürítek,
szívem olvas a sötét jajvetésben,
vak ábránd a tegnapi remény,
tipródva járok a barna víz színén,
nem tagadom meg vádló szemetek,
nem tagadom a szivárvány könnyeket,
némán állok anyám sírja mellett -
Élete kudarc - a sors fintora, 
hiába szenvedtem volna?

   Akárhány sorsa-zúzott költőember
igéit vesztve,
hever a porban haldokolva -

   Szívem olvas a véres jajvetésben,
könnyezve járok a vízen lázadozva,
torkom szorítják halott énekek,
a talp alatti csendben felzokognak
kárpótolatlan, sors-törött életek.

   Magára hagyott, halva-született remények
az utolsó forradalom után -
Hamis szelek jártak ott a téli vár fokán,
ki hallgatta mit beszélnek?
Már üresek a ketrecek, cellák, barakkok,
egy sem volt igaz, ki hangosan szólhatott -
Áruló mind, akit idegen érdekek vezetnek!

   Ivoir szemű szellemek
(ma) iszamós emlék-hullámverésben
tajtéktúró fövenyen temetnek,
az ollóvágott nád alatti csendben a rák,
fénytől-, reménytől magtalan magának rág.

   Zúzós kagyló éj süvít,
fából rótt ladikok felett,
vízlepte, halotti földeken üröm, és jaj!
káka, hínár, békalencse - ingovány
a szerencse, ahol mindig közel a baj.

   A mocsarak alján elkésett finánc a nyár,
örömtelen, megrontott életekre megfájt,
hervadt, tiszavirág évek
számtalan sokasága vár -

   Körülvesz az árva, árva- 
árva napraforgók sárga szomorúsága,
de ha jön a változás,
majd kitakar a sás,
és a sárból a magtisztító,
ifjúi székely lobogás talpra ránt!

(Szisz’: Szilágyi Domokos erdélyi költő)