Egy 19. sz. végi osztrák honismereti mű így ír a felső-ausztriaiak almgazdálkodásáról (a fordítás is korabeli magyar nyevezeten készült):

Ha a hegyi legelőkön végre tartósan elolvadt a hó, következik a jószág felhajtása az alsó legelőkre („Niedere Almen”). Ennek a napja régi szokás szerint Orbán napja (május 25). Csak június közepén hajtanak a felső legelőkre („Hohe Almen”), t. i. Vitus napján (június 15). A gazdaság odafönt főkép asszonyi kezekben van. A „gazdasszony” (Schwoagerin) viszi a kormányt, a „csordás” (Halter), a ki juhot és kecskét őriz, csak segítsége. Itt uralkodik, tesz-vesz a „Schwoagerin”, míg be nem áll az ősz. Szent-Mihály körűl kezdődik a hazahajtás s Terézia napjával (október 15) ér véget. Fődolog itt a hegyikarámot tisztán tartani, a tejjel elbánni, az istállót tisztogatni, a tehenekre vigyázni, meredek sziklafalakat, hova még a kecske sem mer menni, megmászni s ott a gyér füvet összegyűjteni (a mit így neveznek: „Gleckschneiden”) s nagy lepedőkben (Grastücher) fejen a karámba hordani, hogy ott megszáradva, váratlan havazások idején ne legyen szűke a takarmánynak, stb.

Derék, ép személyek valók ide. Találni is ilyeneket a hegyi karámokban; de a havasi gazdának van oka, hogy ezt a szolgálatot ne nagyon is fiatal lánycselédre bízza, kire a magas hegység magánya, melyben csak elvétve bukkan fel egy-egy favágó, vadász vagy vadorzó, veszedelmessé válhatnék. Azért odafenn rendszerint időedzette és barnította némbereket találni, kik az élet tavaszát már elálmodták s már jól benne vannak a nyárban, – „a kik tudják magukat mihez tartani”.

Csupa gyönyörűség, a hogy ezek az emberek dalolnak! Ha valaki ügyes bánással erőt vett e természetgyermekeinek eleinte való bátortalanságán és tartózkodásán, akkor bizonyára megszerzik neki azt az örömet, hogy bemutatják hegyi dalaikat, újjantásaikat (Jodler, Juchzer), melyeket oly kedvesen utánoznak Schosser dallamai. „Szónélkűli dalok” ezek, bámulatos változatosságban. Ez éneknek, melyet mindig két „Schwoagerin” ád elő, a formája váltakozó ütemű rövid szakokat foglal magában. A folytonos harmadok s a hatodmenet képezik ez énekek lényegét, melyek a gyakori ellenmozgások által sajátságos bájt nyernek. A hangok rendszerint soprant és altot foglalnak be egyszerre, s a közök összekötésénél mindig hallhatólag csapnak át a mell- és középhangból a fejhangba. A hatást, melyet e hegyi dalok tesznek, fokozza a körűllevő természet nagyszerűsége. A magas hegyormok, a végtelen távolba s a völgyek mélyébe vesző tekintet, a közelben fehérlő sziklafalak s a távolból ide villogó havasok és jegesek, a szabad fris hegyi levegő és a magas hegység magányának véghetetlen hallgatása, – ezek adták meg hozzá az igazi hangúlatot.

Ha ködök szállnak föl a völgyekből s a szél már hidegebbé lett, következik a hazahajtás. Fölhajtás és hazahajtás a főünnepnapok a „Schwoagerin” bajoskodó életében, az utóbbi azonban csak akkor, ha a csorda vagy nyáj valamelyik állatját nem érte a hegységben veszedelem. Ilyenkor a „Schwoagerin” szépen kiöltözik s kalapját az utolsó hegyi virágokkal ékesíti. Nyájának apraját, nagyját aranysárga sávolyokkal, tarka szalagokkal, borókabokrétákkal és koszorúkkal díszíti föl. Így indúlnak a völgynek alá. A menet élén a „Schwoagerin” jár nagy büszkén; nyomában a vezértehén („Läutkuh”, kolompos), aztán a többi tehén és a bika kolompjaikkal és pergőikkel; végűl ballag a „csordás” s a kecske-, juh- és disznónyáj. Bezzeg van kolompolás és csilingelés, bőgés, mekegés és bégetés a hegyi úton alá, be a faluba, az istálló felé! A hegyi élet dicsőségének ismét vége szakadt egy esztendőre, s mikor aztán a rájövő vasárnap a helybeli kocsmárosnál megtartják a „hegyi tánczot” (Almtanz), mintha csak „a farsangot temetnék”, oly víg-szomorkás a kedv.