Az örökkévalóság kertje
( Ősi kultúrák nyomai)
Kínai Laoce Tao Te Kingje,
az ablak nélküli világ ritka kincse,
mintha Jézus bölcsessége lenne,
könyve – a megszületett tiszta gondolat,
most már az idő végezetéig
mindörökre velünk marad.
Ámde, megelőzött Téged
aki ura volt a Térnek,
a Mester, aki ajándékot adott a szemnek,
kertet álmodott,
keretet teremtett az öröklétnek –
időfészket, otthont
a szellemi újjászületésnek.
A tó ura –
az örökkévalóság udvara befogad,
a boltívek, fülkék számlálatlan sora –
a sárkányok városa hajlékot ad,
menedéket,
a kert szellemét kereső
áldott gyermekének.
Tao -Te lebilincsel, és fogva tart
a tér-idő kihasított pixele.
Az időporszem zizzenése, halk nesze,
az álomi világ üzenete.
A szépség és gondolat születésének helye,
a teremtett látvány, mint tűnő szivárvány –
nem csak a képzelet játékszere;
A maradandóság kezdete,
A szemlélődő ember égre tárt ablaka,
ahol a felsőbbrendű énnel ismerkedhet.
Nem az abraka-dabra hívó szava,
nem a teremtés bűvészinasa
kápráztat el varázslata eszközeivel,
körülvesz a megszakított idő lebegése,
a jin-jangba merülő tér, a vízben megkettőzve,
a szépség szentélye, teremtett szigete:
a titkok átszellemült kínai kertje:
a paradicsomi lét édeni üzenete –
Egyszerre látod és érzékeled magadat
és az utat, mely magával ragad,
és ha Tao szava szólít,
szellemed feltámad – utat nyit,
teret ad egy másik világnak.
Távol kerül az ösztönök Bábele,
elnyugszik a szív, a zaklatott elme,
magába merül a szellem tündöklő tengere:
Tao menedéke
az átszellemült titkok kínai kertje,
ahol a képzelet ikonjai tanítanak téged,
ahol belső akaratlan csendben
ma is tanítványok ülnek rendben.
A szemlélődő lelkében zajlik az erő tesztje,
mozdulatlan hull az idő permetje,
mossa a köveket a lágy eső,
minden pillanatban
idegen, és mégis ismerős,
kettős tükörképek léphetnek elő…
Kínaiak tanítója bölcs Lao,
mit szólított lelkedből elő Mestered –
mire tanított a jó Tao?
Feng Shui, Jin-jang, víz és kő,
jég és hó, hideg és forró,
nyár és ősz: lebegő idő,
és mindenütt Tao, az örökkévaló.
Szentélye a titokzatos kert,
ahol a képzelet néha elcselleng,
A Tó képeket csalogat elő,
testetlen harmóniát,
A szellő meglebben
és megroppan egy ág,
villan a fény,
és megérint valami különös varázs.
Miniatürizált díszletek:
zsugorított fák, víz és füvek,
kifinomodott vonalak,
egy hasadék, egy pad, ablak, halak,
és víz – bármerre néz
(hiába keresi helyét)
a szem hiába kutatja a szél rejtekhelyét.
Mindenütt tükröt lát,
rejtett harmóniát, formát,
és meglepetés minden lépés:
új felfedezés.
Nem a virágok, ligetek, karcsú fák,
nyírt füvek figyelmeztetnek,
delel: megállt az idő –
itt együtt van képzelet,
látvány, gondolat,
színek vonalak és művészet tanítanak.
Minden beavatott tudja:
az első lépés kapuja
soha nem nézhet nyugatra.
Csak ha hideg naptüzek égnek
a szemlélődő szemekben
és a rideg dombok felett,
látomás bíbor alkonya dereng.
A Nap és a Föld holdja
egymást váltogatja,
az időóra tiktakja,
az alkonyi és hajnali séta,
a rituális tea,
mind-mind az időt darabolja,
alakítja az ég,
a feszültség fullánkját kioltva,
míg felfénylik a nap kapuja…
Itt nem faragott kövek néznek szembe,
hanem, amit az idő rontott,
alakított, rakott egybe –
Itt századokon át költők, remeték éltek,
(akik nem rímeket mértek,
mércéit az egybeesésnek)
akik nevet adtak a fénynek,
árnyaknak, tavaszi szélnek,
formát a zenének, emberi beszédnek,
szavakat az erénynek és bölcsességnek,
selymet az ecsetnek, nádnak,
halhatatlan üzenetet küldenek a mának.
Te, aki ura vagy az időnek,
és Te, aki ura a térnek,
örök ajándékot adtatok – kínai bölcsek –
az emberiségnek.
Laoce! köszönet és hála,
a tisztelet
felírta nevedet az örökkévalóság falára.
Laoce: bölcsek bölcse – Nap szülötte,
nem halványuló fényt hoztál
küldöttként közénk a Földre.