Az örökkévalóság kertje

( Ősi kultúrák nyomai)

 

Kínai Laoce Tao Te Kingje,

az ablak nélküli világ ritka kincse,

mintha Jézus bölcsessége lenne,

könyve – a megszületett tiszta gondolat,

most már az idő végezetéig

mindörökre velünk marad.

 

Ámde, megelőzött Téged

aki ura volt a Térnek,

a Mester, aki ajándékot adott a szemnek,

kertet álmodott,

keretet teremtett az öröklétnek –

időfészket, otthont

a szellemi újjászületésnek.

 

A tó ura –

                           az örökkévalóság udvara befogad,

a boltívek, fülkék számlálatlan sora –

a sárkányok városa hajlékot ad,

menedéket,

a kert szellemét kereső

áldott gyermekének.

 

Tao -Te lebilincsel, és fogva tart

a tér-idő kihasított pixele.

Az időporszem zizzenése, halk nesze,

az álomi világ üzenete.

A szépség és gondolat születésének helye,

a teremtett látvány, mint tűnő szivárvány –

nem csak a képzelet játékszere;

A maradandóság kezdete,                                                                                              

A szemlélődő ember égre tárt ablaka,

ahol a felsőbbrendű énnel ismerkedhet.

 

Nem az abraka-dabra hívó szava,

nem a teremtés bűvészinasa

kápráztat el varázslata eszközeivel,

körülvesz a megszakított idő lebegése,

a jin-jangba merülő tér, a vízben megkettőzve,

a szépség szentélye, teremtett szigete:

a titkok átszellemült kínai kertje:

a paradicsomi lét édeni üzenete –

Egyszerre látod és érzékeled magadat

és az utat, mely magával ragad,

és ha Tao szava szólít,

szellemed feltámad – utat nyit,

teret ad egy másik világnak.

Távol kerül az ösztönök Bábele,

elnyugszik a szív, a zaklatott elme,

magába merül a szellem tündöklő tengere:

Tao menedéke

az átszellemült titkok kínai kertje,

ahol a képzelet ikonjai tanítanak téged,

ahol belső akaratlan csendben

ma is tanítványok ülnek rendben.

A szemlélődő lelkében zajlik az erő tesztje,

mozdulatlan hull az idő permetje,

mossa a köveket a lágy eső,

minden pillanatban

idegen, és mégis ismerős,

kettős tükörképek léphetnek elő…

Kínaiak tanítója bölcs Lao,

mit szólított lelkedből elő Mestered –

mire tanított a jó Tao?

Feng Shui, Jin-jang, víz és kő,

jég és hó, hideg és forró,

nyár és ősz: lebegő idő,

és mindenütt Tao, az örökkévaló.

Szentélye a titokzatos kert,

ahol a képzelet néha elcselleng,

A Tó képeket csalogat elő,

testetlen harmóniát,

A szellő meglebben

és megroppan egy ág,

villan a fény,

és megérint valami különös varázs.

 

Miniatürizált díszletek:

zsugorított fák, víz és füvek,

kifinomodott vonalak,

egy hasadék, egy pad, ablak, halak,

és víz – bármerre néz

(hiába keresi helyét)

a szem hiába kutatja a szél rejtekhelyét.

Mindenütt tükröt lát,

rejtett harmóniát, formát,

és meglepetés minden lépés:

új felfedezés.

Nem a virágok, ligetek, karcsú fák,

nyírt füvek  figyelmeztetnek,

delel: megállt az idő –

itt együtt van képzelet,

látvány, gondolat,

színek vonalak és művészet tanítanak.

Minden beavatott tudja:

az első lépés kapuja

soha nem nézhet nyugatra.

Csak ha hideg naptüzek égnek

a szemlélődő szemekben

és a rideg dombok felett,

    látomás bíbor alkonya dereng.

A Nap és a Föld holdja

egymást váltogatja,

az időóra tiktakja,

az alkonyi és hajnali séta,

a rituális tea,

mind-mind az időt darabolja,

 alakítja az ég,

a feszültség fullánkját kioltva,

míg felfénylik a nap kapuja…

Itt nem faragott kövek néznek szembe,

hanem, amit az idő rontott,

alakított, rakott egybe –

Itt századokon át költők, remeték éltek,

(akik nem rímeket mértek,

mércéit az egybeesésnek)

akik nevet adtak a fénynek,

árnyaknak, tavaszi szélnek,

formát a zenének, emberi beszédnek,

szavakat az erénynek és bölcsességnek,

selymet az ecsetnek, nádnak,

halhatatlan üzenetet küldenek a mának.

 

Te, aki ura vagy az időnek,

és Te, aki ura a térnek,

örök ajándékot adtatok – kínai bölcsek –

az emberiségnek.

 

Laoce!  köszönet és hála,

a tisztelet

felírta nevedet az örökkévalóság falára.

 

Laoce: bölcsek bölcse – Nap szülötte,

nem halványuló fényt hoztál

küldöttként közénk a Földre.