Figyu, leírom én azt szemléletes narratív történetírásban, hogy hogyan történhetett:

„ A felkelő nap megcsillant a harcra felsorakozott bajuwáriak fegyverein. A jámbor életű, kegyes Lantprecht püspök (Land + brecht = ország + fény) megcsókolta és magasra emelte a Szent Keresztet, der Grosse Bayuwarherzog, Garibald der Zweite pedig a Mi Urunk Jézus Krisztus nevében rohamot vezényelt. Egy rettenthetetlen Held, a Regenspurci Wolffditrich (Wolfditric fona Regenspurca) hajította el elsőként a lándzsáját. A lándzs átütötte a pogány Sclavinok vajdájának, Wlukowitynak (ma Vukovicsnak mondanánk) a mellkasát. Wlukowity rettenettes üvöltéssel előredőlt, megsebzett melléből sugárként ömlött a vér. Wlukowity elhaló hangon még elsóhajtott egy fohászt Perunhoz és Woloszhoz, a pogány Sclavinok főisteneihez, majd kilehelte bűnös lelkét. Ezt látván a Bayuwárok hatalmas rohamra indultak, a Sclavinok – akiket a Bayuwarok és az Alemannok vulgo Winedi vagy Winadi is neveznek – rémült futásnak eredtek. A Bayuwariak azonban utánok eredtek és rengeteget levágtak közülük. Nemcsak a Dráva, hanem a Mura és a Murica vize is még heteken át vöröslött a leöldökölt Szklavinok vérétől. Ezután Garibald der Zweite a rengeteg hadizsákmánnyal visszatért Regenspurcba, a Szklavinok pedig ezután 70 évig nem mertek újra a Bagoariak földjére lépni. Így esett a Mi Urunk Jézus Krisztus 627. esztendejében Dux Garbaldus győzelme a Szklavinok felett.”