:-)))

 

 

 

A HALAK SZÜLETÉSE

 

Töméntelen sok gyermeke volt a Holdnak. Töméntelen sok gyermeke volt a Napnak. Nappal a Nap gyermekei játszottak az égen. Éjjel a Hold gyermekei játszottak az égen.

A Földön akkoriban a vizekben egy fia hal sem úszott, a fákon még nem fészkelt madár, a rétek, az erdők és a barlangok mind üresek voltak, állat és ember lába nyoma még nem érintette a Föld porát.

A Nap melegen sütött, miközben játszadozó gyermekeit vigyázta mosolyogva. A Nap házában égett a tűz, izzó serpenyőben sustorogva sült az ízletes eledel.

Ám egyszer a tűz éppen csak hogy pislákolt, nem akart lángra kapni. A Nap a tűzzel bajlódván nem vigyázhatta gyermekeit, ezért átszólt a Holdhoz, és megkérte, hogy vigyázzon gyermekeire.

A Hold bár álmos volt erősen, kiállt az ajtóba, és onnét vigyázta a Nap töméntelen sok gyermekét. A Nap gyermekei hamarosan észrevették, hogy a Hold szeme leragad az álmosságtól, s egyre messzebbre merészkedtek. A végén sorra leszöktek az ég pereméről a Földre. A hosszú út után megpihentek a nagy folyamok partján.

Közben a Hold elbóbiskolt. A Nap házában lángra kapott a tűz, a serpenyőben megsült az eledel. A Nap ebédelni hívta gyermekeit. Majd elunván a hosszas várakozást, háza elé ment, de hiába nézett körül, gyermekeit az ég legtávolabbi sarkaiban se látta.

Erre ijedten loholt a Holdhoz.

- Hallod-e, Hold, hogy vigyáztál gyermekeimre? Se hírük, se hamvuk a kerek nagy égen! – támadt az akkor ébredő Holdra.

A Hold restelkedett, megijedt, lesütötte a szemét. Így pillantotta meg a földön játszadozó gyermekeket.

- Nagyon restellem, hogy elnyomott az álom – mentegetőzött -, de gyermekeid nem tűntek el, nézz csak le a Földre, s meglátod őket, amint a nagy folyamok partján kergetőznek! – mutatott le a vizek mentén futkározó gyermekekre.

A napgyerekek semmi kedvet, semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy visszatérjenek az égre, oly jól esett nékik a földi tartózkodás, kivált-képp amikor a partról bemerészkedtek a hűs folyókba.

Ámde abban a pillanatban, hogy víz érte őket: halakká változtak. Az aranyos, ezüstös pikkelyű halak fürgén és vígan úsztak a vízben, mintha mindig is a vizek lakói lettek volna.

Ezt látván a Nap mélyen elszomorodott, és könnyezni kezdett. Könnyei a folyókba hullottak, és ott kerek és lapos kavicsokká lettek.

A folyókban, a vizekben, a kavicsok és kövek között megsokasodtak a halak, s azóta is egyre sokasodnak. Mindezt látván lassan és sokára megvigasztalódott a Nap, de azért mindmáig görbe szemmel tekint a Holdra, amiért annak idején nem vigyázott éberebben gyermekeire.

Azóta mereng esténként hosszan és mélabúsan a sápadt arcú Hold a Földre s a csillogó vizekre.

 

Tordon Ákos

 

:-)))