volna, illetve a megtelepedés és a vidék fejlődése látszólag töretlenül haladt tovább.*(65) Az Ostmark újjászervezése a magyar betörések végét követően némi valószínűséggel a grófsági rendszert is érintette. Talán már az Ottó-kor első ismert őrgrófja Burchard is a 960-as években több grófságot birtokolt az Enns és a Bécsierdő között, némiképp bizonyos ez a soron következő Babenbergekre nézve, kiváltképp mivel alattuk az őrgrófság keleti irányban kibővült. Majd amikor ezek a grófságok aztán több generáción keresztül mindig egy személy alatt állottak egyidejűleg folyamatosan, gyakorlati jelentőségüket vesztették, nem csoda, hogy a 12. században külön egységekként többé már nem voltak felismerhetők.

A Privilegium minus és Freisingi Ottó rejtélyes tudósítása az Osztrák őrgrófsághoz tartozó három grófságról összefoglalható úgy, mint a 12. századi alkotmányos fordulat kiemelkedő bizonyítékai. Ez a fordulat több síkon ment végbe, és mindegyiken másik arcát mutatja. A grófságok szintjén alapvetően csak a társadalmi fejlődést tükrözi vissza: népességnövekedés és tájfejlesztés, a nagy földbirtokok és védnöki körzetek kibővülése, új társadalmi csoportok fölemelkedése, úgymint a miniszteriálisoké és a polgárságé egyidejűleg a régi nemesség csökkenésével. Mindezek együttesen pedig a koraközépkorból származó grófság intézményét fokozatosan elfunkciótlanították. A 12. század derekán Ausztriában még egy olyan hozzáértő is, mint az őrgrófsarj Ottó láthatóan már csak ködös képzettel bírt erről. Vele pedig eltűnnek az osztrák történelemből. A comitatus helyére a cometia lép, egy a szavak közös töve ellenére teljesen újszerű uralmi forma. Ezé a jövő, s ennek kell majd végül az osztrák hercegek átfogó újkori felségjogának a legfontosabb alapját képeznie.

A fejedelemség szintjén másképpen mutatkozik meg a fordulat. Kiindulópontnak itt kevésbé a tényleges uralmi viszonyok változása tűnik, vagy akár egy szándékos Stauf alkotmányos reform, sokkal inkább egy régtől fogva jól ismert jelenség megváltozó értelmezése. A 12. század közepén a király és a fejedelmek viszonyát hűbérjogi kategóriákban kezdik magyarázni, s ami még megvizsgálandó, hogy vajon mennyiben tekinthető ez a lombard-itáliai Feudisztika elméleti rendszerének közvetlen átvételének, vagy esetleg ez pusztán csak egy rokon hierarchikus rendezési koncepció, mely a korban általános trend volt. Mégis a tudat határozta meg a létet: a birodalmi alkotmányt nem csak átértelmezték ezáltal, de át is formálták, amennyiben a viszonyok szabályozása ekkortól a gyarapodó hűbérjog elméleti rendszerét követte. Az 1156-os Privilegium minus itt kiemelkedő szerepet játszik, hisz az egyik, ha nem a legkorábbi bizonyítéka az absztrakt hűbérjogi rend valóságba való átültetésének. Nem csak leképezi a fordulatot, hanem maga is része annak, mégpedig egészen lényegi részvevője, hisz az alkotmány nem elvont normák rendszeréből áll, hanem valamennyi különös szabály összege. Okiratszerűen írásba foglalt privilégiumok, mint az 1156-os, nem kivételes jogszabályok, hanem maguk is „a birodalmi alkotmány alkotórészei”*(67) voltak. Hogy a Szent Római Birodalom a 12. századtól 1806-os végéig egészen lényegi módon mint a király és a fejedelmek közti hűbéri szövetség jelenik meg, az az elméleti hűbérjogi elveknek a konkrét politikai gyakorlatba való átültetésének köszönhető, miként a Privilegium minus elsőként teszi ezt nyilvánvalóvá. Ennek a privilégiumnak a jelentőségét az Osztrák Hercegség további fejlődésére vonatkozólag inkább csekélyre szokás taksálni, mivel rá alapozott előjogok alig kerültek gyakorlati használatba, szerepét a 12. századi alkotmányos fordulatban eleddig, az ezen okirattal intenzíven foglalatoskodó számos kutatógeneráció ellenére, inkább alá- semmint túlbecsülték.