http://hetek.hu/interju/201401/a_tuzes_tron_meseje_es_a_pusztito_voros_grof

 

Dózsa György a magyar történelem egyik legkártékonyabb figurája volt, Károlyi Mihály pedig nem „jóságos vörös gróf”, hanem hazaáruló, aki a Tisza-gyilkosságban is szerepet játszott – írja Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből című könyvében Bánó Attila újságíró.

 

Már előző hasonló témájú könyvében, az 55 meghökkentő eset a magyar történelemben című kötetben is foglalkozott Dózsa Györggyel, most újra terítékre került. Pikkel rá?

– A könyvbemutatón Fodor István, a Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója is úgy fogalmazott, hogy Bánó Attila nem csípi Dózsa Györgyöt. Nem egészen erről van szó. Egyszerűen az olvasmányaim-kutatásaim során számos olyan információhoz jutottam, amelyek alapján teljesen nyilvánvalóvá vált számomra: Dózsa György nem az a történelmi személyiség, aminek beállították számunkra. Nem véletlen, hogy a második világháború előtti történetírás nem sorolta őt nemzeti hőseink közé.

Se parasztforradalom, se tüzes trón…?

– Dózsa György parasztvezér volt ugyan, csak éppen parasztforradalom vagy parasztfelkelés nem volt – legalábbis nem úgy, ahogy azt beállították nekünk. Dózsa egy rosszul szervezett keresztes háború érdekében toborzott sereget használt fel önös céljaira, szó sem volt arról, hogy a parasztok olyannyira elégedetlenek lettek volna, hogy fellázadjanak. Ő maga egyébként nem mondható nagy formátumú személyiségnek, írni-olvasni nem tudott, fiatalabb korában Erdélyország közismert rablógyilkosaként tartották számon. Később ezt jóvátette azzal, hogy a Délvidéken, Nándorfehérvár környékén végvári katona, sőt lovastiszt lett belőle, majd egy párbajban legyőzött egy török szpáhi vezért. Ezt követően utazott fel Budára, hogy a királytól átvegye az ezért járó elismerést. Ott figyelt fel rá Bakócz Tamás bíboros, aki a pápa által meghirdetett keresztes hadjáratra személyes becsvágytól is hajtva igyekezett minél nagyobb sereget toborozni. Már önmagában ez sem tűnt ragyogó ötletnek: tavasszal egyházi kiközösítéssel fenyegetve lehívni a parasztokat a termőföldekről, egyenesen éhínséggel fenyegetett. Ráadásul a gazdaságilag gyenge lábakon álló ország hatalmilag is megosztott állapotban volt. II. Ulászló sem volt erőskezű uralkodó, a főurak pedig kifejezetten rossz viszonyban álltak egymással.

Bakócz Tamás valamiért úgy gondolta, hogy a köztudatba berobbant hős alkalmas lesz a rövid idő alatt negyvenezer fősre duzzadt sereg vezetésére. Ezzel Dózsa György egy csapásra az ország legjelentősebb hatalmi tényezőjévé vált.

Mi volt az oka, hogy „nem rendeltetésszerűen” élt ezzel a lehetőséggel?

– Ez nem teljesen világos. Annyi bizonyos, hogy Dózsának semmi becsülete nem volt a nemesség előtt, nem véletlen, hogy a nemesi bandériumok nem csatlakoztak a sereghez. A parasztok előtt kétségkívül nagy tekintélye volt, de ezt sem a szellemiségével vívta ki, hanem súlyos fenyegetésekkel. Már a király ellen fordult, amikor kiadta azt a kiáltványát, amelyet nekünk az iskolában valamiért elfelejtettek egy az egyben bemutatni. Ha ezt az ember elolvassa, rájön, hogy itt szó sem volt valamiféle nemes ügyről: felszólította a parasztokat, hogy azonnal vonuljanak be, és aki ezt nem teszi meg, azt karóba húzzák, a feleségét és gyerekeit megölik, a vagyonát felprédálják. Ezt több esetben meg is tették.

A lényeg, hogy Dózsa ezzel a belháborúval meggyengítette az országot, és kiszolgáltatta a fenyegető török veszélynek. Lényeges momentum, hogy háborúja „eredményeként” például a Tiszántúl szinte teljes nemességét kiirtották – rongálva ezzel védelmi képességeinket. Továbbá tevékenysége olyan bizalmi válságot eredményezett a nemesség és a parasztság között, amihez hasonló korábban nem volt – az utóbbiak kezébe később nem mertek fegyvert adni. Ezért a tizenkét évvel később bekövetkezett mohácsi tragédiához vezető út egyik meghatározó mérföldköve ez a Dózsa-féle parasztháború volt.

Ehhez képest valóban érdekes Dózsa megdicsőülése.

Ez pusztán a szocializmus számlájára írható?

– Van azért ennek előzménye, hiszen Petőfi Sándor és Ady Endre is nagyra tartották Dózsát. Sőt, úgy tűnik, hogy a tüzes trón legendáját maga Petőfi találta ki A nép nevében című versében. Előtte ugyanis ennek nyoma sincs a leírásokban. Volt ugyan fából ácsolt szék, mint ahogy abroncskorona is, és említik a tüzes csípővasakkal való kínzást, valamint azt is, hogy kiéheztetett főembereit kényszerítették, hogy Dózsa húsát egyék – de tüzes trón nem volt. Ennek ellenére ezt még egyes történészek is elfogadták tényként.

Persze a parasztvezér megítélését az ideológiai megfontolások alakították leginkább. A kommunista hatalomátvétel után Rákosi Mátyás például név szerint említette Dózsa Györgyöt azoknak a történelmi személyiségeknek a sorában, akiknek a tevékenységét a kurzus történészeinek „újra kellett értelmezniük”. Így kezdték el Dózsa Györgyöt tudományos alapon kozmetikázni.

Mi lehet az oka annak, hogy a nagy utcanév-változtatási hullámban Dózsa György érintetlen maradt? 

– Többen kérdezték már tőlem, hogy miért nem mindegy, ki volt valójában Dózsa György, az egész történet már ötszáz éves. Erre azt szoktam mondani: ha elfogadjuk, hogy a történelemismeretünk egy szelete hazugságon alapul, akkor az egész történelemtudományunk hiteltelenné válik. Ezért tiszta vizet kellene önteni a pohárba, és meg kellene akadályozni, hogy Dózsa Györgyöt még egyszer oda lehessen állítani Szent István, Mátyás király, Hunyadi János, Rákóczi Ferenc és a többi nagyjaink mellé.