Fekete Anna:

HAZA

 

Mások nagy szerelmekre emlékeznek,
(közte a kicsikre, a furcsákra,
és igen-igen, a szégyenletesekre)

 

én szanaszét alszom magam,
hol konokul, hol megadóan,
hol a semmibe beleernyedve.

 

Ahogy látni vagy levegőt venni,
úgy nem tanultam senkitől zuhanni sem.
Ezért az alvás a legigazabb életművem –
nem pedig az álomképek, amiket a rokonaimtól
örököltem, vagy egy nyugtalan ősember
hagyott rám, aki éjszakánként nyögdécsel,
köhög és forgolódik a bőrömben.

 

Örömmel
csak a zuhanásra emlékszem,
és arra a fekete karú anyára,
aki nem enged szabadon, és mégis beterít
könnyedén a saját szabadságával,
azzal a fényes, fekete tollruhával,
és hol meggyógyít,
hol megvendégel.