Rettenetes  felháborodás, elkeseredés  miatt szántam rá magam ennek a történetnek a megírására, melynek a

Hogyan lesz egy rutinműtétből borzalmas rémálom?

címet találtam ki. Azt hiszem, bemutatom majd a jelenlegi kórházak (néhány kivétellel), orvosok, és

nővérek hozzáállását, valamint a betegek  „ellátását”.

Nagyon sok embertársam vár csípő protézis beültetésre. Ők tudják, milyen fájdalmas a járás a műtét előtt. Nekem sikerült 2013.dec.6-án befeküdnöm az Országos Baleseti Sebészeti Intézet (Fiumei  út)III. emeleti osztályára. Másnap reggel megműtöttek (1,5-2 óra), igaz, hogy az érzéstelenítő a műtét vége felé már nem hatott, ezért amikor varrták a sebet, kértem, hogy altassanak el, mert annyira azért nem élvezetes. Boldog voltam, túl voltam az egészen, már csak gyógyulni kellett. Három nap fekvés, infúziók, és egyéb finomságok után végre felkelhettem. Óvatosan, pici léptekkel sikerült járkálnom 2 napig, amikor is a protézis kificamodott, és a borzalmas fájdalom újra kezdődött. Vittek a röntgenbe, ahol megpróbálták – még éber állapotomban- visszarángatni, de nem sikerült, így elaltattak és úgy rángatták tovább. Így sem sikerült, ezért másnap egy ”kis” műtétet végeztek, ahol visszarakták a protézist. Ezek után tudtam meg, hogy az első műtét közben 1 vagy 2 csontom letört a combomból, amit, sem akkor nem vettek ki, sem a kis műtét alatt. Azt gondoltam, hogy az orvosok tudják, hogy mit csinálnak, nem foglalkoztam a dologgal, igaz felvilágosítást soha nem kaptunk senkitől. Pár nap elteltével hazaengedtek.” Tojásokon”  lépkedve sétálgattam a járókerettel, amikor is 2 nap után a protézis ismét kiugrott,A mentők vittek a balesetibe, ahol ismét a röntgenben rángatták egy darabig a lábam, majd altatás , rángatás. Sikerült visszatenni a protézist, ezután 6 nap fekvés következett, ami után nem csak a lábam, hanem már a felfekvéstől a hátam, és a többi részem is fájt. Három nap múlva ismét hazaengedtek, legalább a Karácsonyt otthon tölthettem! Minden rendben ment, 6 napig. Szilveszter napján a csípőm ismét kificamodott, habár akkor már éjjel-nappal viselnem kellett egy remek szerkezetet, ami a combomat és a derekamat összekötve tartotta a csípőmet. Mentő (persze csak fizetős), baleseti, röntgen és az éjszaka a műtéti előkészítő, végül  az osztály.  Január 2-án újra műtét, amikor is végre a csontot is kiszedték, és egy új protézist ültettek be. Ekkor már idegileg is teljesen kikészültem már csak a csodában reménykedtem. Ismét pár nap fekvés.  Amikor végre ismét felkelhettem (a gyógytornász és az orvosok szerint) a második lépés után, mintha eltűnt volna a bal lábam, és akkorát estem hanyatt, mint az ólajtó. Szerencsére a csípőmnek semmi baja nem lett, csak a könyökömet vertem egy kicsit össze. Másnap ismét felkelhettem, sikerült pár lépést is tennem, de a mosdóból kijövet ismét hanyatt dobtam magam úgy, hogy a lábaim magam alá gyűrve a fejem bevertem. Most már elvittek vizsgálatra, koponya CT, és röntgen. Örömömre semmi nagyobb baj nem történt a vizsgálatok negatívak lettek.  Az osztályon tudtam meg, hogy a műtét alatt megsérült egy izom, vagy ideg ( a fene tudja), ami miatt a bal lábam teljesen érzéketlen lett. A gyógytornász tanácsára 3 db gyakorlatot kellett csinálnom, hogy a lábam mozgatni tudjam., továbbiakban a gyógytornászt nem nagyon láttam.  Végül pár nap múlva ismét kiengedtek azzal, hogy 13-án varratszedésre menjek vissza. Miután a z orvosom megérdemelt téli szabadságát töltötte, a főnővérhez kellett mennem, aki egy tündéri jó indulatú kedves nő volt.  A varrat kiszedésénél vette észre, hogy a seb bedagadt, a púp kifakadt, és legalább egy kis vödörnyi váladék folyt ki. Ekkor már orvosok vettek körül, és kérték, hogy várjak egy fél órát, mert tenyésztést kell csinálni. Fél óra múlva kiderült, hogy baktériummal fertőzött váladék volt a sebem körül, (nem is kevés).A kórházból már haza sem engedtek. Ismét a 3. emelet, egy olyan ágyra raktak, amit tolni sem lehetett.  16-án ismét nagy műtét, amikor is kitisztították a sebemet majd visszavittek a 3. em.-re, ahol kiderült, hogy nem oda, hanem a szeptikus (mérgező) osztályra kell mennem a 2. emeletre. Azon az ágyon feküdtem még mindig, amin a műtőbe bevittek (a tolhatatlan), persze ágyneműt nem cseréltek rajta, a műtét után egy lepedővel takarták le. Amikor kiderült az osztálycsere a betegszállító, ahogy illik, a hasamra dobta a járókeretet, a táskámat, a segédeszközt, szóval mindent, ami az enyém volt, és lelökdöste az ágyat a 2. emeletre, ahol nem tudták, hogy én jövök, mert a doktor úr elfelejtett szólni. A nővérek ennek ellenére helyet kerestek nekem, átraktak egy másik ágyra (tiszta ágyneművel), elláttak, és rendkívül aranyosak voltak. Hét napon keresztül antibiotikumot kaptam infúzión, majd tablettára váltották át. Egy szerkentyűt kötöttek rám, amit a sebemből két csővel szívta ki az ocsmány baktériummal fertőzött váladékot.  Január 29-én engedtek ki, de a sebemben két pici cső volt még, hogy a seb körül, még meglévő váladék kijöhessen.  Eddig a rémtörténet, most már kontrollra járok, ahol megnyugtattak, hogy gyógyulok. Köszönettel tartozom a 2. emeleti orvosoknak, nővéreknek, mert Nekik köszönhetem, hogy végre gyógyulni kezdtem.  A választott orvosom, aki letöltötte téli megérdemelt szabadságát, arra nem vette a fáradságot, hogy a szeptikus osztályon megnézze, hogy mi történt velem. Az utolsó napon véletlenül betévedt a szobánkba (a kollégáját kereste), csak annyit mondott, hogy elnézést, előfordul az ilyesmi. Kicsit hosszú a történet, és ezek csak szűk tények. Nem tértem ki a kórházi betegellátási helyzetre, az egy külön fejezet lenne. Köszönöm mindenkinek, aki elolvassa, és esetleg hozzá is szól.

cseva52