Csoóri Sándor

Fénykép, nagy háttérrel

 

Behajolok a képbe s arcomnál

megáll a Nap, mintha te volnál.

 

Az utcán senki, csak a délután

gyalogol négy ludunk után.

 

Nézd, mielőtt szerettél volna,

itt folyt a gyerekkor folyója.

 

Homokjába halat rajzoltam:

ússzon az elképzelt habokban.

 

Az öröklét is idefénylett,

mint mennyei tükör-csendélet.

 

Nem tudtam, hogy felnőtt leszek

s halált iszom, követ eszek.

 

Jó volt itt szegénynek is lenni,

mezitláb záporban kerengni –

 

ha anyám nem sírt volna annyit,

szegény maradtam volna mindig…

 

Zöldek a lombok, mint az álom

ökrei – ballagnak át az árkon.

 

Időm kevés van emlékezni,

tégedet lehet csak szeretni

 

s nézni e szalmasárga utcát,

mint az életet… elejét, hosszát,

 

s hallgatni, hogy a jegenyék

hogyan szülik meg a zenét.