Egy korábbi KGB-tábornok: „Valóban azt hiszik, hogy Isten választotta ki és vezeti őket, és hogy még a nekik annyi örömet okozó magas olajárak is Isten akaratának köszönhetők.”

Szergej Grigorjanc, akit a KGB szovjetellenes propaganda miatt gyakran kihallgatott és kétszer börtönbe is zárt, úgy véli: a biztonsági főnökök azt hiszik, hogy „kizárólag nekik van helyes értelmezésük a világról, és kizárólag ők értik annak működését”. Ennek az értelmezésnek alapja egy eltúlzott ellenségkép, ami létezésük értelmét adja: hiszen ellenség nélkül semmi szükség nem lenne rájuk. „Azt képzelik, hogy meglátják az ellenséget ott, ahol a közemberek nem képesek meglátni.” – állítja Kristanovszkaja.

„Néhány évvel ezelőtt annak az illúziónak a rabjai lettünk, hogy nincsenek ellenségeink. Drágán megfizettünk ezért.” – mondta Putyin az SzbSz-nek 1999-ben. A KGB-veteránok java része és utódaik osztják ezt a nézetet. A legnagyobb veszély a Nyugatról leselkedik Oroszországra. A Nyugat célja, hogy meggyengítse Oroszországot, és káoszt teremtsen ott. „Azt akarják, hogy Oroszország technológiai függésbe kerüljön tőlük” – mondja egy SzBSz-ügynök. „Elárasztották piacainkat a termékeikkel. Istennek hála, a nukleáris fegyvereink még megvannak.” A szilovikok „ostromlott erőd”-mentalitása és nyugat-ellenességük kedvező visszhangra talált az orosz közembernél. A magán őrző-védők szószólója, így érzékelteti a hangulatot: „A gorbacsovi időkben Oroszország a Nyugat kedvence volt, és mit kaptunk tőle? Mindent odaadtunk neki: Kelet-Európát, Ukrajnát, Grúziát. És lám… a NATO itt van a határainkon.”

Ebből a szempontból mindenkit, aki együttműködik a Nyugattal, otthon belső ellenségnek tekintik. Ezek közé tartoznak az utolsó szabad gondolkodású újságírók, az utolsó nyugati támogatásból élő nem kormányzati szervezetek, és az a néhány liberális politikus, aki sajátjának vallja még a nyugati értékeket.
Hogy átérezzük ennek az érzésnek a mélységét, érdemes meghallgatni, hogyan reagált egy SzBSz-tiszt a Putyint és brutális csecsenföldi háborúját bíráló újságíró, Anna Politkovszkaja – akinek könyveit egyébként külföldön jobban ismerik, mint Oroszország határain belül – megölésére: „Nem tudom, ki ölte meg, de a cikkeiből csak a nyugati sajtó húzott hasznot. Megérdemelte, amit kapott.” És ugyanez a közvélekedés a volt KGB-ügynökről, a múlt évben Londonban polóniummal megmérgezett Litvinyenkóról.

Ebben a közhangulatban az a gondolat, hogy Oroszország biztonsági szolgálatainak joguk van kíméletlenül elbánni az állam ellenségeivel, akárhol is legyenek, széles körben elfogadottá vált, és számos törvényben is testet öltött. Ezek közül az egyik, az extrémizmus elleni, felhatalmazza az SzBSz-t és más szervezeteket, hogy üldözzenek bárkit, aki a Kreml érdekei ellen cselekszik vagy beszél. Már alkalmazták is független elemzőkkel és újságírókkal szemben. Egy jogászt, aki panaszt tett az Alkotmánybíróságnál, amiért az SzBSz törvényellenesen lehallgatta ügyfele telefonját, államtitoksértéssel vádoltak meg. Több, külföldi cégekkel együttműködő tudóst vetettek börtönbe hazaárulás vádjával.

Az ellenségképzés ösztönzi a szekértáborok közötti torzsalkodást és táplálja a nacionalizmust, de nem növeli az ország biztonságát és nem használ a gazdaságnak. Miközben az SzBSz a külföldi kémek növekvő számáról számol be, hazaárulással vádol tudósokat, és az orosz testvériség fontosságát hangsúlyozza, Oroszország továbbra is a világ egyik legkorruptabb és legbürokratikusabb állama, ahol a bűnözés aránya nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően magas.