Hosszú volt az éjszaka. Lázas vergődésem közben sok dolgon tépelődtem. Hogy sok mindent sejtek, sok mindent nem tudok és sokat tudni se akarok. De azt már tudom, hogy ez a topic reménytelenségem és kudarcom kútja – nem akarok tovább meríteni belőle. Volt itt a nyáron valaki: Otto, aki egy tiltó tábla miatt nem tudott teherautóval bejönni a városomba. Érdekes visszagondolni egyes megnyilatkozására, megjegyzésére. Ő írta azt is, hogy valószínűleg azért nem kaptam backstage passt, mert olyan valakihez került a kérésem, akinek nem vagyok szimpatikus. Igen, ezt tudom, s ez a valaki még abban is intézkedett (bár ki tudja, saját ötlet volt-e?), hogy minél messzebb kerüljek a koncerten a színpadtól…
A koncert szombaton volt, s én pénteken délután jártam a helyszínen, beleültem a székembe, amely a színpad rendező bal oldalával volt szemben, így éppen Roger szintetizátora lett volna előttem. Ám, amikor másnap este kerestem a helyem, meglepődve tapasztaltam, hogy új címkéket ragasztottak a székekre, de a szektor másik oldaláról kezdték a számozást, s ez azt jelentette, hogy az eredeti helytől kb. 20 széknyire kerültem, jóval túl a színpad szélétől. Ilyen gonosz húzásokkal szemben én úgysem tudom felvenni a versenyt – inkább eltemettem az álmomat, hogy valaha is találkozhassak pár percre ezzel a csodálatos művésszel. Beláttam, túl kevés vagyok hozzá. Nem ezen az éjszakán jöttem erre rá, s volt is már pár elszakadási kísérletem innen, de mindig „visszaestem”. Most új módszerrel próbálkozom; a szenvedélybetegeknek azt mondják: Ne azt akard, hogy soha többé! Csak azt tűzd ki célul, hogy a mai napod lesz „tiszta”. Aztán, ha a mából tegnap lett, s meg tudtad állni, hogy nem ittál, nem szívtál, nem szúrtál, akkor megint előtted van egy ma. De csak a ma! A tegnapokból pedig hetek, hónapok, évek gyűlnek össze. Nekem holnap kezdődik az első ma…
