Erdekes cikk jelent meg Feher Belatol, a Magyar Nemzet szerkesztojetol a mai szamban. Dancs Szabolcs "kezdo publicista" az ES-ben ker bocsanatot a balliberalis nyilvanossagtol, mert irni mereszelt a Magyar Nemzet hetvegi mellekletebe egy konyvismertetest.

Idemasolom a cikket es az ES beli elozmenyeket is.

Eloszor a MN:

"Malőr
2002. január 30. (7. oldal)
Fehér Béla
Nagyon tanulságos levelet közöl a magyar értelmiséget felelősen képviselő, a szellemi élet széthúzását mélyen elítélő, vagyis a megbékélést szorgalmazó, a magyar kultúra érdekeit meszszemenően képviselő, ráadásul mindenféle önös érdeket, bandaszellemet, kirekesztést, elvtelen hízelkedést és ülepnyalást elutasító, a vélemény szabadságát minden tekintetben tiszteletben tartó, példamutatóan józanul vitatkozó Élet és Irodalom legutóbbi száma.
Ebben a levélben bizonyos Dancs Szabolcs nevű szerző szabadkozik, majdhogynem bocsánatot kér, amiért Kertész Imre nemrég megjelent esszékötetéről merészelt írni a Magyar Nemzet Magazin hetente megjelenő Könyvesházr ovatába. Mint a levélből kiderül, emiatt többen lezsidózták, sőt lezsidóbérencezték.
A szerző - mint írja - ezt büszkén viselte.
A bérencezők szerint a könyvről írott mondataiban érződött az "adott napilap" szellemisége.
Összefoglalom: a Kertész Imre könyvéről megjelent ismertetést egy büszke zsidóbérenc követte el a Magyar Nemzet szellemiségének megfelelően.
Ébren vagyunk? Álmodunk?
De ez még semmi! Dancs Szabolcs leszögezi, ha már így a sarokba szorították, kénytelen színt vallani, miszerint bizony ő is előítéletekkel viseltetik a lap iránt, és jól tudja, ez a vallomás azzal a következménnyel jár, hogy ezután kénytelen lemondani a Magyar Nemzetben való megjelenésről. Ő ugyanis nem ért egyet a lap irányvonalával, de annyira nagyon nem, hogy cikke megjelenése felfogható malőrnek. Csodálkozott is hogy egyáltalán megjelent - írja.
Összefoglalom: ha nem szorítják sarokba, és nem kényszerül színvallásra, ez a példátlan malőr megismétlődhetett volna, talán többször is. (Az az igazság, hogy a veszély még nem múlt el, mert Dancs Szabolcsnak még egy könyvismertetése fekszik a lapnál kéziratban.)
A malőr pedig: a lap recenziót kért a Kertész-kötetről, ő megírta, sőt elismeréssel szólt a műről - talán ezért is gondolta, hogy nem fog megjelenni -, és ezek után az a döbbenetes eset történt, hogy az írás mégis megjelent.Ezek után Dancs Szabolcsot megzsarolták.
Még hogy Kertész Imre?
Még hogy Magyar Nemzet?
Hohó! Ha valaki nincs a körön belül, akkor szélsőjobboldali. Mi más is lehetne?? Mindegy, hogy mit ír le, abban látatlanban ott lüktet az adott lap szellemisége. Mi más is lüktetne?? Abban a körben ugyanis egymásra tornyozódik a nagyság; mű és bírálat egy tőről metszett tollakból születik, és mindenki gyanús, minden és mindenki hitelét veszti, ami és aki a körön kívül van.
Hogy ki mit ír, mi van a szövegben, egyáltalán nem számít. Hogy is számítana??
Mint ahogy az se számít, hogy Dancs Szabolcs mit írt, mert ha számítana, nem lehetne egzisztenciálisan fenyegetni.
Különben is, ha valaki még nem tudná, nincs joga senkinek részt venni a magyar szellemi életben, ha nem ólálkodik szent fenekek körül.
Márai Sándor arra inti az író embert, hogy szervezze meg úgy az életét, hogy munkájában minél szabadabb legyen, "ne kelljen írnia egyetlen sort sem, amihez nincsen kedve, s csak olyan fizetséget fogadjon el, amelyet legjobb hite szerint, megalkuvás, társadalmi vagy divatos szempontokra való tekintet nélkül írott munkája ellenértékének tekinthet. S ne törődjön vele, tetszik-e vagy sem, amit ír. Soha ne politizáljon; mindig ítéljen; s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen?"
A Magyar Nemzet szombati Könyvesház rovata azt a manapság szokatlan elvet vallja, hogy megpróbálja felhívni a figyelmet mindazon munkákra, amelyeket fontosnak tart, függetlenül attól, hogy hány nap van hátra a választásokig.
Azt írja szegény Dancs Szabolcs, hogy neki kezdőként minden publikálási lehetőség jól jön.
Még a malőr is.
Bocsánatkérő nyílt levele végén némi iróniával azt kéri, hogy ha már így alakultak a dolgok, segítsék őt abban, hogy írni tudjon valahová.
Hát itt tartunk, barátaim.
Két anyázás között talán érdemes ezen mélyen elgondolkodni.
Ha kell, elbújva, hogy senki ne lássa."

-------------------------------

Az ES belekot Dancs Szabolcsba:
(ES 2002, 1. szam)

"Kemény dió
Kertész Imrét tanítom, itt Budapesten, de angol nyelven, többnyire nem magyar diákoknak. Nemrég felhívtam figyelmüket Kertész új esszékötetének, A száműzött nyelvnek a fogadtatására. Történetesen ugyanazon a napon két kritika jelent meg a könyvről, egyik a Népszabadságban, másik a Magyar Nemzetben. Mielőtt röviden összefoglaltam volna tartalmukat, azt találtam mondani, hogy voltaképpen mindkettő híven tükrözi a két újság szellemiségét, stílusát. Később aztán elgondolkoztam: hogy is van ez?
Takács Ferenc cikke - mint oly sok írás a Népszabadságban - rutinos, okos eszmefuttatás, ezúttal az írás lehetetlenségéről, az Auschwitzot körülíró, megjelenítő nyelv elégtelenségéről, ugyanakkor a nyelv használatának elkerülhetetlenségéről, erről a paradoxonról. Nagy meglepetéseket nem tartogat, de mint mondom, érett, okos szöveg, a témát kellő érzékenységgel közelítő, tisztelettudó anélkül, hogy misztifikálná tárgyát. Dancs Szabolcs Magyar Nemzet-beli kritikájában ezzel szemben elmarad a tiszteletkör, kimérten közli, hogy "Kertész Imre első regénye, a Sorstalanság révén nemzetközi elismertségre tett szert". És miután már kiemelte, hogy Kertészt "elsősorban és mindenekelőtt "Auschwitz botránya" foglalkoztatja", ezzel a meglepő gondolatsorral folytatja bírálatát: "Önnön fájdalmainktól lesújtva, eltompult érzékkel és fogyatékos empátiával hiába igyekszünk tudomásul venni, megérteni azt, amit a történelem távoli pillanatában történt - másokkal, nem velünk... Valóban meg kellene értenünk, hogy ez a "nem velünk" félelmetes, mély szakadékként húzódik megértésünk és közönyünk között! Kertész merész és őszinte önvallomása a "saját országhoz" fűződő viszonyáról némileg megkönnyíthetné a dolgunkat, de érthetően nehéz azonosulnunk a kiközösített, tőrbe csalt és halálba küldött egyén érzésvilágával."
Igyekeztem túltenni magam első meghökkenésemen és úgy értelmezni e mondatokat, hogy kellemetlen, fájdalmas igazságokat mond ki a cikkíró. És hogy a nyers, mellbevágó őszinteség sokszor többet ér a megnyugtató együttérzésnél... Nem sikerült meggyőzni magam. Mert végül is nem empátiakimerülésről, holokauszt-túltengésről vagy egyszerűen közönyről beszél a kritikus - ezeket még meg lehetne érteni -, hanem arról, hogy itt továbbra is két tábor van, ők és mi, és akiben nem az elvárt módon nyilvánul meg a nemzeti érzés, az nem számíthat megértésre. Sőt szavaiból azt veszem ki, hogy Ember Máriának mégsem volt igaza annak idején: amiről ő, Kertész Imre, és mások írtak és írnak, az igenis "a" zsidó sors, és nem magyar történelem.
De aztán egyik magyar hallgatóm, maga is író, figyelmeztetett: ne feledkezzem meg azért a cikk zárómondatáról. És csakugyan: Dancs Szabolcs azzal fejezi be mondandóját, hogy csak addig nehéz azonosulni Kertész érzésvilágával, "amíg minket ki nem közösítenek, tőrbe nem csalnak, halálba nem küldenek azok, akikről azt hittük, lényegében mi magunk vagyunk". Az enyhítő szavak bennem azonban pillanatok alatt újabb nyugtalanító kérdéseket vetettek fel. Mire gondol itt tulajdonképpen a kritikus? Milyen fondorlatos belső ellenség milyen árulására? Vagy arra talán, hogy újabb holokausztnak kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy együtt tudjon érezni a már megtörtént áldozataival?
Helytelen egy kritikusi véleményt aszerint megítélni, hogy hol jelent meg (ezt diákjaim előtt is elismertem), én mégis úgy érzem, hogy Dancs Szabolcs - mint a Magyar Nemzet munkatársai közül sokan - elsősorban a liberális lapok által képviselt konszenzus ellen határozza meg álláspontját. Innen az erőfeszítés és görcsösség (szemben az egyfajta konszenzust összegező Népszabadság-beli kritika gördülékenységével). A görcsös igyekezetet akár méltányolni is lehet, egészen addig, amíg ki nem derül az így vagy úgy palástolt zsigeri idegenkedés. Ez az attitűd viszont már a régi Népszabadságra emlékeztet, melynek hivatalos kritikusai főleg az olyan "nehéz" (értsd: szuverén) írókkal nem tudtak zöld ágra vergődni, mint amilyen Kertész Imre - pláne, ha "nemzetközi elismertségre tettek szert". Mert őket, ugyebár, se ignorálni, se beskatulyázni nem lehet.
Sanders Iván"

--------------------------------

Szabolcs bocsanatot ker:
(ES 2002, 4. szam)

"Őszintén
Kedves Sanders Iván! Megdöbbenéssel olvastam az Élet és Irodalom 2002/1. számában megjelent Kemény dió című írását, és bevallom, könnyek szöktek a szemembe.
     
Azok után, hogy a Magyar Nemzetben megjelent, Kertész Imre új esszékötetéről szóló recenzióm kapcsán a politikai hovatartozásommal addig tisztában nem lévők köreiből többen lezsidóztak, lezsidóbérenceztek - amit büszkén viseltem -, most arról az oldalról ért támadás - mondanom sem kell: méltatlanul -, amelyhez tartozónak addig véltem magamat. (Egyik barátomnak, cikkemet olvasva, ugyancsak könnyek szöktek a szemébe: a nevetéstől. Hihetetlen volt számára, hogy rólam ilyeneket írnak, és hogy soraimat úgy értelmezik, ahogy.)
     
Ön, írásomat boncolgatva, arra a következtetésre jut, hogy mondataimban tükröződik az adott napilap szellemisége.
     
Nos, ön ezzel olyan helyzetbe hozott, hogy úgy érzem, kénytelen vagyok színt vallani, s ezzel - valószínűleg - lemondani a Magyar Nemzetben történő megjelenés lehetőségéről.
     
A magam részéről nem értek egyet az adott lap szellemiségével. Nem olvasom a Magyar Nemzetet, és az a tény, hogy írásom éppen ott jelent meg, felfogható egyfajta "malőrként" is. (A recenzió egyébként eredetileg sokkal hosszabb volt!)
     
Nem véletlenül írtam éppen Kertész Imréről: írásai tetszenek, mélyen egyetértek velük. Magam is hasonló előítéletekkel viseltetek a lap iránt, mint ön, ezért némileg csodálkoztam is, hogy cikkem egyáltalán megjelenhetett.
     
Nekem, fiatal, kezdő publicistaként minden publikálási lehetőség jól jön, ezért éltem a lehetőséggel, még ha elveim ellen is való (lenne) egy olyan lapba írni, amiről nem viseltetek különösebben jó véleménnyel.
     
Most, minekután színt vallottam, s ezzel ki tudja, hány ember haragját hívtam magamra, talán meg kellene kérnem önt, hogy segítsen további publikálási lehetőségekhez jutnom... Másrészről elmondhatom, hogy most már, ezek után, nekem is van félnivalóm.
     
Üdvözlettel
Dancs Szabolcs"