Hadrianopolisnál 378-ban, nem kritikus esemény. Bár némely történész ezt a vereséget a vég kezdeteként mutatja be, hisz ez tette lehetővé a barbárok egy csoportja számára a birodalomba való bejutást, akiket aztán nem vertek ki, mások ezzel nem értenek egyet. Rámutatnak ugyanis arra, hogy a rómaiak nem változtattak a seregük szerkezetén a csatát követően. Sokkal jelentősebb volt a birodalom fölosztása 395-ben Arcadius és Honorius, Theodosius két fia közt, mely megfosztotta a birodalmat a stratégiai mélységétől, mivel csak csekély pénz és csapatátutalás történt a két fél között. A vandálok 429-es afrikai inváziója, ami javarészt befejeződött 439-re, súlyos pénzügyi és stratégiai következményekkel járt. Afrika elvesztése nem csak a leggazdagabb tartományt vette ki a nyugati ellenőrzés alól, de a Földközi-tengert is (különösen Itáliát és Görögországot) kitette a kalózkodásnak. A harmadik kritikus esemény Majorianus (457-461) meggyilkolása 461-ben, ami elvette Afrika visszavételének esélyét, azzal egyben tartva a nyugati birodalmat. Majorianus meggyilkolását követően a nyugati birodalmi egység végleg megszűnt. Aegidius Galliában és Marcellinus Dalmáciában nem volt hajlandó elismerni Libius Severust (461-465) új császárként, akit Ricimer, Majorianus gyilkosa, emelt a bíborra.
Ez utóbbi magyarázók második fontos pontja a 4-5. századi gyakori polgárháborúk ügye. A római sereg gyakorta kényszerült önmagával viaskodni, ami állandóan apasztotta az erőforrásokat, mind a pénzügyieket, mind pedig az emberanyagot, s ezeket az erőforrásokat a külső ellenségek ellen lehetett volna használni. Ezen háborúk magukba foglalták Constantinus Licinius elleni (316, 324), Magnentius II. Constantius elleni (351-353) és Theodosius Magnus Maximus (383-388) és Eugenius (392-394) elleni harcait. Az 5. században ez tovaterjedt a római tábornokokra is, mint például Aetius Bonifatius elleni harca, noha Ioannes (423-425), Basiliscus (475-476) és Odoacer (476) trónbitorlásai éppennyire veszedelmesek voltak. Bár a polgárháború politikai gondot jelentett, súlyos katonai következményekkel járt; gyakran ösztönzött barbár betöréseket, és gyengítette a birodalom képességét ezek megválaszolására.
Nehéz meggyőző vélekedésre jutni arról, hogy a Nyugat-római Birodalom miért is bukott el. Miként ezek az érvek is mutatják, hosszú és összetett folyamat volt, aminek megértését még nehezebbé teszi a rendelkezésünkre álló bizonyítékok egyenetlen természete. Ha lett volna egyszerű válasz, akkor a rómaiak egészen biztosan megtalálták volna azt. Bármik is az okok, ha a császárok találtak pénzt és csapatokat állítottak össze az 5. század folyamán, a római sereg erős és hatékony eszköz volt. Ez az intézmény maga nem hibáztatható, inkább a főparancsnokaitól kapott támogatás, ami a császárok részéről gyakran hiányzott. Ha volt egyetlen oka a nyugati birodalom összeomlásának, akkor az a gyenge vezetés, nem pedig a katonai képességek elégtelensége.
Rövid bibliográfia:
Cameron, A., The Mediterranean World in Late Antiquity, AD 395-600 (London, 1993)
Elton, H.W., Warfare in Roman Europe: AD 350-425 (Oxford, 1996)
Jones, A.H.M., The Decline of the Ancient World (London, 1966)
MacMullen, R., Corruption and the Decline of Rome (New Haven, 1989)
Copyright (C) 1996, Hugh Elton. Ez a fájl másolható azzal a föltétellel, hogy a teljes tartalom, beleértve a fejlécet és ezt a jogvédelmi figyelmeztetést is, érintetlen marad.
