ORB Online Encyclopedia
Későantikvitás a Mediterráneumban
A Római Birodalom összeomlása – katonai megfontolások
Hugh Elton
A jelenkori történészek a Nyugat-római Birodalom 4-5. századi összeomlását két mód egyikével magyarázzák. Egyik csoportjuk az intézményes megközelítést követi, mely a hosszú távon ható okokban leli a magyarázatot, és közelről vizsgálgatja a belső struktúrákat. A második csoport egy politikai megközelítést tett magáévá, s rövid távú okokat vizsgál az összeomlás folyamatában.
A kettő közül a hosszú távú megközelítés számít hagyományosabbnak. Ez az érvelés úgy szól, hogy Diocletianus (284-305) és I. Constantinus (305-337) vetették el az összeomlás magvait. Ezek a császárok fölosztották a sereget határőr és mozgó összetevőre. A határvidékiek parasztkatonasággá váltak és hatékonyságuk gyorsan hanyatlott, noha még kaptak fizetést. Diocletianus és Constantinus ugyancsak sok barbárt eresztett a seregbe, aminek következtében annak csökkent a harci hatékonysága. Ezen történészek azt állítják, hogy a határvidéki katonaság gyengesége miatt a császároknak egyre több mozgó katonaságra lett szükségük, ezért növelték a hadsereg létszámát. Ez cserébe természetesen növelte a szükséges újoncok számát, míg ezzel párhuzamosan a földbirtokosok vonakodása a ritkuló munkaerő elvesztésével szemben, a katonailag alacsonyabb rendű barbárok toborzásához vezetett.
A külső bajok elmélyítették a birodalom belső válságát. A kis barbár törzsek, melyek a korai birodalommal álltak szemben, mostanra hatalmasabb törzsszövetségekké álltak össze, olyanokká mint a gótok, frankok és az alemannok. Némely történész azonban kétli ezen csoportoknak a megnövekedett erejét. Erélyes császárok, mint Diocletianus, Constantinus, II. Constantius (337-361) és I. Valentinianus (364-375) a határokon túl tartották a barbárokat. Ezután a hunok megérkeztek, s benyomták a gótokat a birodalomba, akik legyőzték Valens (364-378) seregét Hadrianopolisnál 378-ban. Ettől kezdve a rómaiak nem voltak képesek leverni ezeket a gótokat, bár I. Theodosius (379-395) végül letelepítette őket a Balkánon 382-ben. Amint a barbárok egy csoportja a birodalom területére lépett, a rómaiak nem voltak képesek a többieket kívül tartani képes katonai erőt mozgósítani. Vandálok, alánok és szvévek keltek át a Rajnán 406-ban, s a barbárok tovább vonulva a nyugati birodalom teljes területén megtelepedtek. A vizigótok, alánok és szvévek Spanyolországban, a vandálok Afrikában, a burgundok, vizigótok és frankok Galliában. Másutt a szászok özönlötték el Britanniát, majd az 5. század végén osztrogótok szállták meg Itáliát.
Ez a hagyományos interpretáció, az intézmények és a barbár támadások hangsúlyozásával. Különféle formákban ezt követte Theodore Mommsen, J. B. Bury, Andre Piganiol és Ramsay MacMullen. Mások viszont a korszak katonai eseményeit másképpen interpretálják, mint A. H. M. Jones, de ugyancsak Averil Cameron vagy Hugh Elton. Ezen történészek hangsúlyozzák, hogy a keleti birodalom nem bukott el, amikor a nyugati összeomlott. Emiatt kétlik, hogy belső intézményi okok lettek volna az összeomlás elsődleges okai. Ugyancsak elégedetlenek a két évszázados hanyatlási időszak ötletével, mely Diocletianustól Romulus Augustulus 476-os letételéig tartott volna.
A második történészcsoport a Római Birodalom végének kezdetét különböző időpontokra teszi 395 és 461 között, s interpretációjuk azon pénzügyi bajokra fókuszál, amivel a birodalomnak szembesülnie kellett. 395-ben a birodalom fölosztásával a nyugat kevesebbet kapott a gazadag provinciákból. Ez cserébe csökkentette a beszedett adókat. Ezen magyarázók nem állítják, hogy a hadsereg ne lett volna hatékony. Ehelyett azt mondják, hogy az volt a gond, hogy nem tudtak elég katonát fizetni. Amellett, hogy a nyugat csökkenő erőforrásokkal nézett szembe, még a védendő határa is hosszabb volt. Ezen történészek számára a nyugati összeomlás elkerülhetetlen lett 395-öt követően, bár a vita arról, hogy vajon mikortól vált a folyamat visszafordíthatatlanná, mégis fontos.
Ebben az értelmezésben Valens halála és a keleti sereg veresége a gótok kezeitől