V-nek munkahelyet kellett keresnie, ami akkoriban nem jelentett akkora problémát, mint manapság. De hát V nagyon szerette a pénzt (én is) ezért egy olyan állást várt ki, ahol várható volt némi borravaló. Újságárus lett. Együttléteinket barátom szükséglakásán intéztük el, egy - két hónapig abban a hitben ringattam magam, hogy ez így megy a világ végéig.

 

Később tudtam meg V nagymamájától, hogy látták V-n hogy fülig szerelmes valakibe, de nem tudták kibe. Nos, ez a valaki akkor tényleg én voltam és én is úgy éreztem iránta. A következő megoldandó probléma az volt, hogy V családjánál engem valahogyan el kellett fogadtatni. Annak ellenére, hogy 10 évvel voltam idősebb, mint V és 10 évvel fiatalabb, mint V anyja, ez sikerült. Még a nagymami is pertu cimborám lett. Anyuci éppen nem volt férjnél, aminek később még lesz jelentősége. Hát hiába, "mélységesen mély a múltnak kútja..."

Orális szex, csókolózás olyan dolgok, amelyeket nem szükséges oktatni, jönnek azok maguktól is. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy megdughatom-e? Elsőre beleegyezett. Mit tudom én, hogy mit alkalmaztunk akkoriban sikosítóként, de "a pályát jól megkenve" óvatosan láttam neki a dolognak. Keresztül hatolva a záróizmokon, láttam némi fintort az arcán, de túljutva rajta, vonásai újra kisimultak. Mivel ő hanyatt feküdt, miközben én munkálkodtam benne, lábai a vállamon voltak kézzel jól hozzáfértem a farkához, amit így "manuálisan" kezelésbe vettem. Nekem szinte semmi sem hiányzott, hogy elélvezzek, így csak arra vártam, hogy ő is a közelében legyen. Nagy, közös, egyidejű robbanás volt az első...

1983. novemberében hárman, haverom, V és én lementünk egy szintén jó haveromhoz, aki egy nyugat-magyarországi városban élt irigylésre méltó módon, saját lakásban. Egy hétvégét töltöttünk nála. Vidéki cimborám, nevezzük S-nek, korához képes, már akkor is, testformáját illetően az egyszerűbb mértani testek (gömb) irányába tett elmozdulást, így nem is gondoltam, hogy V vele csalt meg először. Azt, hogy S egy-egy napra felugrott és az újságárusító pavilonban cumizta le V-t, miközben ő meg az ügyfelekkel foglalkozott, csak később tudtam meg. Évekkel később beszélgetve V-vel, megkérdeztem, hogy hát mégis miért jött össze S-el, azt válaszolta, hogy Brian Dennehy az a férfi színész, akivel legszívesebben gyűrne össze lepedőt. Ezen azért csodálkoztam nagyon, mert akkoriban én 172 cm és legfeljebb 75 kg voltam, vagyis abszolút-de nem egy Brian Dennehy.) S-el ezt követően három évig nem beszéltem. Jellemző, hogy én kerestem vele újból a kapcsolatot, ő semmit sem tett barátságunk helyreállítását illetően. Mindegy, halottról vagy jót, vagy semmit. Később megnősült, két gyereke lett, de két éve, 60 éves korában meghalt.

 

Karácsony és Újév felé már nagyon éreztem, hogy V már unja kettőnk dolgát, de hála az Istennek, volt annyi eszem, hogy pesti meleg körökbe nem vittem el. Így igazából nem tudta, hogy hogyan kezdje el megcsalásom. S-t, én a hülye, vittem neki tálcán. Ennek a patthelyzetnek V katonai behívója vetett véget. A dolog vége, hogy Bp-től 200 km-re elkezdete sorkatonai pályafutását. Mivel nekem volt kocsim, anyuci, nagyanyuci, anyuci húga és V két akkoriban 6-8 év körüli féltestvére döngettünk lefelé. Nem emlékszem, hogy hányszor voltunk nála, de soha sem tudtam egyedül megpattanni, anyuci mindig csimpaszkodott rajtam, hogy együtt menjünk. Szót ne szaporítsam, egyetlen egyszer voltam nála egyedül, akkor is csak azért, mert "költségtakarékosságból" egy 50 ccm Simpson Star kismotorkerékpárral mentem, hogy az elveszett, ellopott B A K A N C S A helyett egy másikat vigyek le neki, amit az öcsém szerzett nekem, amikor ő volt katona. És akkor sem engedték ki, mert szolgálatban volt, mint szakács. Na ezért a relativ kényelmes beosztásáért lophatták el a bakancsát, mert az alap kiképzést követően soha sem volt többet a lábán.

 

A múlt század nyolcvanas évei elején még nem igen volt internet, e-mail, mobil telefon, így kapcsolattartásunk csak postai levelezéssel történhetett. Meg kell hagyni, hogy én akkor még mindig őrülten szerelmes voltam belé, de vágyamat nem tudtam kiélni, mert találkozni is csak mások jelenlétében tudtam vele. Az első "pofont" akkor kaptam tőle, amikor először hazajött eltávra. Egyszerűen nem keresett, sőt kerülte a társaságomat. Amikor átmentem hozzájuk, anyuci közölte, hogy V erre, arra, amarra ment. És pont. Le voltam forrázva. Egy évvel később derültek ki bizonyos dolgok. Összebarátkozott egy katona társával. Persze ott nem történt közöttük semmi. De elég erős volt a barátság (V részéről szerintem szerelem) ahhoz, hogy bár V-t családi kapcsolatokat mozgósítva 8-10 hónap után sikerült legalább Pestre hozatni, - a srác természetesen lent maradt! - közöttük a barátság fennmaradt. Annyira fennmaradt, hogy a srác V-hez képest három hónappal előbb szerelt le, feljött Bp-re és V-éknél lakott.

 

Vissza az előző fonalhoz. V, amíg kétszáz km-re volt katona egyetlen egyszer próbált magához újra közel engedni. Mindig vártam a leveleit, de azokban soha semmi olyan nem volt, amire vágytam volna. Egyetlen egy kivételével... Már amikor felbontottam, feltűnt, hogy nem egy egyszerű fehér levélpapír, hanem egy világoskék, fehér felhőmintás papír volt. És a tartalma... "Szeretnék veled úgy együtt lenni"... Madarat lehetett volna velem fogatni. Vártam a hétvégét. Elmentem hozzájuk, szó nélkül jött velem. De útközben én már tudtam, hogy ebből jó nem fog kisülni. Barátom lakásán V, akinek szex közben korábban soha egy hirtelen mozdulata nem volt, most mint egy eszelős hiperaktív nekem esett, dobálta magát az ágyon, megjátszotta az extázist. Hogy mi a fenét is akart megjátszani, magam sem tudom. A levélíráskori kegyelmi pillanat vagy elmúlt, vagy már akkor sem volt igaz. Én mindenesetre felsültem, nem állt fel. Azt hiszem, hogy a gerincem itt kezdett megroppanni...

Később próbáltam magamban feldolgozni a dolgot, hogy hátha van még remény a valaha volt szenvedély újbóli felélesztésére, de a gondolkodó énem már akkor jelezte, hogy nagy bajok lesznek...

 

1984 decembere lehetett. V már Bp-en volt egy építő alakulatnál, szintén szakácskodott. Majdnem minden este otthon volt. Hamar kiismertem, hogy mikor indul vissza a laktanyába és hetente egy vagy két alkalommal a villamosmegállóban vártam, persze kocsival. Nagyon szívesen beült, mert kényelmesebb volt neki így, mint tömegközlekedéssel bumlizni keresztül a városon. Persze autóval hamar oda értünk. Az első ilyen alkalommal egy félreeső parkolóhelyen megálltunk, beszélgettünk. Azután megfogtam a kezét... ülések hátra döntve, egy fergeteges csókolózás és egymást kézzel segítve a szerelmi nedveket papírzsebkendőbe engedve töltöttük el azt a kb. háromnegyed órát, ami az eltávozás lejártáig hátra volt. Ezt a mutatványt még sokszor megcsináltuk. Ébredt bennem a remény...  De minek!

 

Hadd térjek vissza anyucira. Neki már régen sejtenie kellett, hogy fiacskája és köztem milyen természetű kapcsolat lehet, de soha nem beszéltünk róla. Arról viszont igen, hogy neki igen csak szüksége lenne egy férfira, mert vannak vágyai. És miért ne próbálnánk meg együtt? És egy alkalommal elkapta a farkincámat. Persze se köpni, se nyelni nem tudtam. Kb 16 éves koromban mondtam azt, hogy köszönöm, nekem a pina nem kell (pedig volt jelentkező), de a farokkal felnőttesen csak 20 éves koromban találkoztam először, amint ezt korábbi szösszeneteimben már megírtam. Nem emlékszem, hogy miket mondtam, miket ígértem, csak hogy szabadulhassak.

 

V-nek szerencséje volt, ha egy évvel korábban hívták volna be 24 hónapot kellett volna lehúznia. Ő az elsők között volt, akiknél már a szocializmus alatt is csökkentették a sorkatonai időtartamot. Valamikor ősszel leszerelt. Persze a katonatárs ott lakott náluk. Később V elmesélte, hogy a katonaság alatt tényleg nem történt közöttük semmi. Már ő is leszerelt és otthon volt (egy szobában aludtak), amikor V kezdeményezett. Azt mondta, hogy a srác először nem látszott különösebben feldobottnak a dologtól de később már ő mondta, hogy kár, hogy már a katonaságnál nem csinálták ezt a dolgot. A másik, hogy magam is hallottam heteróktól, hogy volt az életükben egy két pillanat, amikor rácsodálkoztak egy méretes kékeresre... Hogy aztán történt-e valami, vagy sem, és ez ügyben igazat mondott-e vagy sem, az más kérdés. És hát V el volt látva, szóval, hogy tudománytalanul fejezzem ki magamat, a Gauss harang jobb szélén lévő 20%-ba tartozott. Magyarra lefordítva, ha találomra kiválasztunk pasit, akkor nagy valószínűséggel 1 lett volna közöttük, akinek közel akkora farka van, mint V-nek, a többié mind kisebb. És azt is bevallom, hogy én a baloldali 20%-ba tartozom. Mindegy, ezt adta a JóIsten. Többször elgondolkodtam azon, hogy ha én is olyan altesti adottságokkal rendelkeztem volna mint V, lehet, hogy az első AIDS-esek között hunytam volna el.

 

De még valamit elmesélek. Annak az évnek a nyarán történhetett, amikor leszerelt. Egyszer itthon volt szabadságon, amikor sikerült elcsábítanom Délegyházára, ugyan nem hivatalos, hanem a vad nudi részekre. Ha a családját sikerült lerázni, akkor keksz is vót... Időnként fényképeztem róla - meztelenül egy-két diát. Egyik alkalommal sikerült(?) egy népes kompániát összegyűjtve elmenni nudizni. Ott volt V-nek egy (valódi nő!) barátnője, egy heteró haverja és fiú (ráadásúl nagyon csinos) unokatestvére, meg természetesen V és én. Félreértések elkerülése érdekében semmi entyem-pentyem köztünk most nem történhetett, de sikerült egy egész tekercset magunkról ruhátlanul elfényképeztem. Említettem, hogy (biztonsági megfontolásból) diafilmre fényképeztem. Úgy gondoltam, hogy, így talán az előhívás alatt nem nézi meg senki, hogy milyen képek vannak rajta. Akkoriban már azért a hagyományos fototechnikában bizonyos előhívási feladatokat sikerült teljesen automatizálni. (Sőt, a papírképes technológiát is, de én ezt akkor nem tudtam.) Mikor mentem az előhívott filmért az OFOTÉR-be, hát nem pont az én filmemet keverték el. Rögtön reklamáltam, hogy ez nem az enyém és hogy hol van az enyém? Az alkalmazottak ugye rögtön kérdezték, hogy milyen jellegű képek voltak a filmen. Hát... őőő.... Végül is elmondtam, hogy bíz hiányos öltözetű urak és egy hölgy látható a képeken. Következő nap mentem érdeklődni, hogy meglettek-e már? Ahogy beléptem, a személyzet kórusban üvölti: "megvannak ám a délegyházi képek". Hozzám képest a Reistag pislákoló mécses volt, úgy égtem, de végül is hozzájutottam a saját filmemhez. Sajnos dia jellegből adódóan nagy részük felszívódott. Minden érintett csak kettőt-hármat tartott meg magának, de így a végére alig maradt belőlük. Kár értük, mert tényleg nagyon szép képek voltak. A munkahelyemről sikerült hétvégékre kikölcsönöznöm egy olyan KODAK diavetítőt, ami az akkori havi fizetésem hatszorosában került. Nagy és erős fényű vetített képet adott, amin jól érvényesültek a diapozitívok.

 

Visszatérve V katonatársára, jelenléte leszűkítette lehetőségeimet. Aztán egyszer észrevettem, hogy V kezd irányomban barátságosabbá válni. A vége, hogy a srác elköltözött...

 

Utólag visszagondolva, lelkem mélyén tudtam, hogy én V részéről egy többszörösen újramelegített mákos tészta vagyok, ugyanakkor az én iránta érzett szerelmem töretlenül folytonos volt. Tulajdonképpen már itt kellett volna, hogy megtegye azt, amit pár hónappal később tett meg, de egy véletlen miatt folytatódott kettőnk dolga. Hát itt jön az, amit úgy hívunk, hogy É R D E K. Barátom, akinek a lakásán szoktam korábban együtt lenni V-vel, jól látta a dolgot, hogy ez nem vezet sehova sem. Emiatt kicsit össze is vesztünk. V-vel ezért alkalom adtán a kocsimmal mentünk el félreeső helyekre adni a testünknek. Egyik alkalommal megkérte, hogy hadd próbálja meg vezetni az autómat. Szót ne szaporítsam, sikerült úgy megtanítanom, hogy amikor elment tanfolyamra, 15 óra vezetés után vizsgára bocsátották és sikeresen le is tette. Hát amíg tanítottam, V hálás volt.

 

Barátom közben közölte, hogy cége szervez három napos Bécsi utazást. A fiataloknak mondanám, hogy akkoriban volt piros útlevél a szocialista országokba és volt kék útlevél a tőkés országokba. Na ezekbe csak három évente lehetett kiutazni. Ekkor már (1985-öt írtunk) azért a gengszterváltás előtt voltunk öt évvel. Az egyik ilyen rendszer felpuhulására utaló jel volt, hogy ezeket a bécsi utakat évente engedélyezték, de csak utazási irodákon keresztül. Itt jött be a barátom, aki tudott négy férőhelyet szerezni 1985 decemberében. Kimentünk négyen, barátom, jómagam, V és az unokatestvére, aki kb. két évvel volt fiatalabb, mint én. Az unokatesóra való hivatkozással V és ő, valamint én és a barátom laktunk egy-egy kétszemélyes szállodai szobában, de a fürdőszobánk közös volt.

Valahogyan sikerült megszereznem PT Bécsbe disszidált ismerősöm (lásd. 10492 számú 2012.03.12-i szösszenetemet ugyanitt) igazából persze VT-re lettem volna kíváncsi (lásd ugyanazon szösszenetem). A dolog vége, hogy PT meghívott minket a lakásába. Hát, szegény 120-as Skodámnak hat személlyel kellett megbirkózni odafele, de végül is baj nélkül megérkeztünk. Meg hát akkoriban még verseny súlyúak voltunk mindannyian. Az ifjúság rákattant a kábel tv-re, meg a képmagnóra (nyomokban már volt Magyarországon is) de mi az idősebbek beszélgettünk. PT mondta, hogy VT-vel nem tartja a kapcsolatot, de megígérte, hogy utána néz és majd telefonon megtárgyaljuk. Történtek még dolgok, de azok nem jelen eseménysorozat fősodor vonalához tartoznak így hagyjuk őket.

 

Hazaérkezve talán már nem is voltunk többet együtt V-vel. Úgy február tájékán elmentem ahhoz a kioszkhoz, ahol árulta az újságot, hogy beszéljük meg kettőnk dolgát. Amikor meglátott közeledni, már tíz méterről, mint aki az eszét vesztette elkezdett kiabálni, hogy takarodjak, utál és még köpött is felém. Amikor hazamentem, elkezdtem a lakásban porszívózni. Egyszer csak úgy éreztem, mintha átvágnák a gerincemet baltával. Eldobtam mindent és maradék lendülettel lezuhantam a közelben lévő ágyra. Szóltam anyámnak, hogy azt hiszem nagy baj van. Az ügyeletes orvos valamilyen izomlazító-fájdalomcsillapító injekcióval ért el nálam valami kis mozgáskészséget. Három hét betegállomány lett belőle és azóta is "visszatérő vendégem". Hogy ennek volt-e köze V-hez, vagy sem, csak a Teremtő a tudhatója.

 

Kb. három év múlva elmentem V kioszkjához, azzal az ajánlattal, hogy két-három havonta találkozzunk. Gondolkodás nélkül mondott nemet.

 

Sógornőm munkahelyet váltott és elment az OTP-hez dolgozni. A kerület szinte minden fiókjával meg kellett hogy ismerkedjen. Pont az egyik kicsi, jelentéktelen fiókban gyakornokoskodott, amikor bejött egy festett hajú (akkoriban fiúban még furcsállták az ilyent) kissé molett srác, aki megpróbált egy bemutatóra szóló betétkönyvet beváltani. Persze rögtön kiderült, hogy egy bejelentett elveszett takarékkönyv volt. Közölték vele, hogy ez nem az övé és hogy amit tesz az büntetendő. A válasza erre, hogy jó, akkor büntessenek és bemondta az én nevemet és címemet...

Mit mondjak nem esett jól. Felhívtam az anyját, aki próbálta elbagatelizálni az ügyet. Mondtam, hogy holnapig eldöntöm, hogy feljelentem-e. Nem tettem...

 

1993-at írtunk. Másodállásból (akkor még volt) mentem haza úgy 22 óra tájban. Az egyik átszállásnál kivel találkozom össze, mint V-vel. Pár bátortalan szóváltás után beültünk egy sörözőbe, majd gyalog indultunk hazafelé. Az egyik parkos részen bementünk a fák közé és egy kurva jót szexeltünk.

Az utána következő időszakban időnként találkoztunk, majd elmaradtam...

 

Újabb 10 év után az anyjával futok össze, elmesélte, hogy elköltöztek egy Bp. melletti településre. Két lakás árából tudtak venni egy családi házat. Megígértem, hogy egyszer, amikor melóból megy haza találkozunk és kocsival elviszem haza. Panaszkodott, hogy V sűrűn néz az unicumis üveg aljára. V-t meglátva elrettentem, duplájára hízott. Én ekkor már 50 voltam, V pedig 40.

 

Újabb pár év után hazafelé a kinézek a villamosból, miközben már húzunk ki a megállóhelyről, az utasváróban V-t láttam kissé ellazult állapotban. Sic transit gloria mundi..