Mosolyogtunk és mosolygott a nap

_{/Kacat naplójából/}

2010.02.25

Érdekes feltörése a múltnak, ha valaki egy régi barátnőjével beszél. Az elhomályosult légkör vagy hangulat mintha egy szúette ládából jönne elő, és nem tudni, álom-e vagy valóság, oly titokzatosan.
Az 1970-es évek elején vártuk egy intézetben, mit kínál számunkra a jövő, az az óriás fa, amely jó és kevésbé jó gyümölcsöket érlel. Az iskolaév végén más-más utakra léptünk, de sokáig tartottuk a kapcsolatot levélben. Bár az ismeretséget szép lassan meggyűrte az idő, az emlékek kedvesek maradtak. Ő férjhez ment, engem sodortak a véletlenek vagy a kevésbé véletlenek egyik intézetből a másikba.
A hosszú évek alatt nagyot fejlődött a tudomány, a technika, és létrejött egy másik világ, az a bizonyos virtuális, amely igyekszik meghódítani mindenkit és amellyel próbáljuk összhangba hozni a napjainkat.
Egykori intézeti szobatársam is így talált rám. Megtaláltak már mások is, olyanok, akikkel 8-10 évesen éldegéltünk egy helyen, de rájuk tényleg alig-alig emlékszem, sőt akad akire egyáltalán. Többekkel váltottam pár szót, elmondtuk egymásnak, hogyan eveztünk a nagy folyón, amin jósorsunk szele hajtotta a vitorlánkat, de a kiváncsiság határán túl nem jutottunk.
Ez a beszélgetés egész más volt. Úgy cseverésztünk, mintha tegnap váltunk volna el. Az évtizedek nem rozsdásodtak meg, nevetgélésünk elsodorta a ráhullott szögeket.
Megtudtam tőle, hogy a karácsonyi szünet alatt felkereste azt a bizonyos régi intézetet.
- Minden megváltozott, a trafóházat is átalakították, lakótömb lett belőle. Csak a zsibongó maradt olyan, amilyen volt - mesélte.
Ó, az a zsibongó! Ott szórakoztunk, tanszobáztunk, és onnan bámultam a hatalmas hegyeket, amelyek estefelé magukba szippantották a napkorongot, mintha ki akarták volna sajátítani. Pipájukból vörös felhőket eregettek és a magolás helyett azon merengtem, hogy még egyetlen ember sincs a földön, csak én létezem, járom a meseszép erdőket, és éjjel a csillagos ég a takaróm.
A tanárainkról egyikük sem tudott semmit. Viszont kiderült, hogy az intézmény akkori orvosa, akit mészárosnak neveztünk, főleg miután elgázolt egy kiskutyát - megrendítő leírni, de való igaz, először véletlenül, aztán másodszor, szándékosan, hogy ne szenvedjen - nos ő még éldegél. Kilencvenen túl van, de szellemileg friss.
Az intézetben most állami gondozott gyerekek laknak. Vajon mit jelenthet számukra a zsibongó, ahol a mi időnkben diákszerelmek bimbóztak. A lányok mosolyogtak és csábosan forgatták a szemüket, ha valamelyik fiú figyelmét meg akarták nyerni. A fiúk meg... hajjaj! Vagányak voltak vagy annak akartak látszani. És a zene szólt folyton-folyvást, ha épp nem tanszobáztunk. Az egyik sarokban csillapíthatatlanul harsogott a lemezjátszó. A nagyon vagány fiúk letelepedtek az asztalhoz, és kívánságlistáztak. Persze elsősorban azoknak a leányzóknak az óhaját teljesítették, akiknek a szeme nagyon szépen csillogott.
Én, a csöndes, szürke egérke nem álltam elő kérésekkel, mégis elhangzottak a kedvenc dalaim. Mint sok-sok év múltán megtudtam a legvagányabb sráctól, éppen ezért. Nem mondom, alaposan meglepődtem.
Szép emlék még az is, hányszor, de hányszor römiztünk, ha kihajtott a tavasz és lejárt a bezártság ideje. Ernyős asztalokon osztottuk szét a paklit, és órákon át dobáltuk a lapokat a középre. Már nem tudok römizni.
Hmmm... Jó volt, szép volt, nem hittük, hogy egyszer vége lesz.
Emlékeztünk. Az egy órás beszélgetés után meglepődve hallottam, amint így szólt.
- Jövő héten mikor érsz rá?
Erre volt a legnehezebb felelni. A betegségek miatt rettenetesen elmaradtam a dolgaimban. Gyakran járok szemészetre, fogászatra, ezek a napok bizony kilőve.
Erről jut eszembe néhány poén.
Legutóbb elmenőben is és visszatérőben is összefutottam dr. Mindenessel. Ahogy elsietett mellettem, izgatott hangon mondta.
- Hát nem érted? Most cébéről beszélek, ne tudd meg, hány helyre hívnak! Mindenhol nem lehetek egyszerre!
A fogászatról visszatérve viszont már más területen igyekezett érvényesíteni tudását.
- Várnak a kettes házban, oda kell sietnem, mert gégemetszést csinálok náluk.
Egész biztos, hogy fogalma sincs a szó mögötti tartalomról, de hát olyan jól hangzik!
Eszembe jutott még egy jó beszólás egy másik fiútól.
- Mit csinálsz? - kérdezték tőle.
- Írok - felelte.
- Mit írsz?
- Kétezertizet - jött a frappáns válasz.
A hármas házból Venyige mostanában nem kopog be hozzám. Beszokott a teadélutánra és a Habos kávéra, na meg még valamire. Soma párválasztási tanácsadó óráira. Soma nagyon tud foglalkozni a srácokkal, leányzókkal. Mitagadás az ifi úr hiányzik. Nem kérdi, ha betér a szobába.
- Na, és mivel kínálsz meg?
Így repülnek a napok. A felemlegetett diákévek is úgy süllyedtek el, mint egy film, aminek kópiája tökéletesen elenyészett. Egy pillanatot azonban meg tudok mutatni belőle. Kedvenc nővérünkkel kucorgok, talán épp egy römiparti után, amikor a fűre huppantunk. Talán, nem emlékszem pontosan.
Egy biztos, a nap mosolygott ránk.

>>>>>>>>>>>

Ma van Kacat szülinapja.

Drága kis Kacatunk! Szeretettel gondolunk Rád!