Mindenkinek napfényes , szép napot kívánok ! :)
Pablo Neruda
Óda a jelenhez
A jelen
perc
oly sima,
mint egy asztal,
e mai óra,
e mai nap
oly üde,
tiszta,
mint az új poharak,
mikre a múltnak
pókhálója
sem tapad,
vegyük hát
finoman ujjaink
közé a percet,
ok faragják
ki alakját,
vezessék
növését,
oly új és
oly eleven,
semmit sem oriz
a menthetetlen tegnapokból
a múltból, a letűntből,
a mi édes
gyermekünk ő,
e percben is, nézd,
velünk nő,
homokot hord
s eszik
a tenyerünkből,
ragadd meg,
hogy ki ne csússzon,
álomba vagy szavakba
ne fúljon,
fogd jó erősen,
kösd a kezedhez,
parancsold,
hogy legyen engedelmes,
köveztesd
úttá és öntsd haranggá,
géppé,
könyvvé, csókká,
simogatássá,
vágd ki gyönyörűséges
illatát a fából,
ácsolj
belőle széket,
és fond ki nádból
a karját,
s nézd meg,
vagy inkább
csinálj belőle
lépcsőt!
Lépcsőt,
hogy fokról fokra
hághass
a jelenben,
feszítsd a lábad
a jelen grádicsának,
s menj feljebb,
egyre feljebb,
azért ne túl magasra,
csak addig,
hogy megjavíthasd
a tetőn
a csatornát,
ne túl magasra,
ne fel az éghez,
csak addig, hogy az almát
elérhesd,
nem a felhőket,
őket
hagyd lengni fel az égig
és szállani a múltba.
Te
a jelen vagy,
az alma,
nyúlj érte fel
a fádig,
fogd kezedbe, sugárzik,
mint valami csillag,
no. tépd le,
harapj belé és vágj fütyörészve
további útjaidnak.
Somlyó György fordítása
.... egy történet
" MISI
…az egykori tanítványom, aki évek óta hajléktalan….
"Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet... Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam..."
Egy férfi ül a házunk előtti virágágyás kőszegélyén.
Minden Isten-áldotta napon: farkasordító hidegben, fákat meghajlító szélben, embert próbáló gyilkos hőségben… Ül és vár… Nézi az embereket, várja az idő múlását. Hidegtől, széltől, naptól cserzett bőrén nem követhető nyomon az idő. Harminc?... Negyven?... Vagy ötven felé közeledik talán?
Én tudom… Emlékszem fénytől, lelkesedéstől csillogó szemére, pajkos, huncut mosolyára… Én tudom…Mert ezelőtt harminc évvel én tanítottam „betűvetésre”…vezettem be a számok hatalmas, titkos országába…És mostanában, évek óta szomorúan nézem…Hátizsákja, benne minden vagyona állandóan útra készen… Ül és néz… és vár…Hóban, esőben, szélben, fagyban, tikkasztó hőségben… Vajon mire vár?
A hátunk mögött hagyott őszt és hideg, súlyos, nehéz telet egy elvonókúrán töltötte, ahová egy irgalmas asszony ajánlotta be…Egy olyan asszony- és ez egy másik történet lehetne, ha ismerném az ő sorsát, életét- aki valaha a környék szépe volt! Lendületes, okos, szép, csinos… Bevallom, akkoriban kicsit irigykedve tekintettem rá… Majd visszaköltözve erre a környékre megláttam őt betegen, reszkető léptekkel, lesoványodva, tönkremenve… Ő pátyolgatta Misit, hozta neki naponta az ebédet, és ő ajánlotta be egy egyházi szeretet otthonba, hogy megváltozhasson, felépüljön… Misi hazajött, az irgalmas asszonyt nem látom… Ágyhoz kötve él, vagy azóta meghalt talán??...
Tavasz derekán újra megláttam Misit. Kérdésemre elmesélte, hogy hazaérkezése után egy ideig munkája és albérlete volt… Majd –zavaros, számomra érthetetlen történet- ennek is vége lett… Ismét ül a kőszegélyen, és üres, cserzett markaiban görgeti az időt…
E beszélgetés után messziről odaköszönve, kínosan kerülni kezdtem…Erősnek tűnő fiatal férfi…36 éves…Dolgozhatna…Mi mindannyian dolgozunk a mindennapi kenyerünkért…Lányaim vannak, akinek adhatnék, és helyette inkább ők segítenek…A legkisebbel, a velem élővel is bizonyos szabályok, szerint élünk... Megvonok magamtól fölösleges élvezeti cikkeket… Tavaly adtam neki ételt, zsömléket felvágottal, 2 és 5 százasokat… Meddig? Miért? Ez nem megoldás! Egy feneketlen kútba dobálni a pénzt… Hányan járnak hasonló, „lyukas cipőben…”Ne halat adj az éhezőnek, hanem tanítsd meg halászni!”-tartja a távol-keleti bölcselet… Igen. Ez így igaz? De addig, míg megtanul halászni, pusztuljon éhen? Elkerülgettem… Távolról odaköszöntem… Hisz én adtam neki egykor egy aprócska „halat”, én tanítgattam egykoron halászni…De mégis, mindig nyugtalanul zakatolt a szívem…
Pár napja megszólított: -Tanárnő, nincs egy ötvenese?
Akkor odamentem és ezt mondtam neki:
-Nincs! Nincs italra és cigarettára! Hisz mindig itt lóg a szájában!...Az élvezeti cikkeken én is spórolok! Sajnálom…
Mintha haragudtam volna rá… Mert nem sikerült… Mert visszaesett…Sietve továbbmentem… Hirtelen fenemód elégedetten, hogy megmondtam végre a véleményemet… És nem hagyott nyugton a történés... Napokig rágódtam, beszélgettem önmagammal, érveltem és védekeztem… De mindig a fejemben járt, a szemem előtt lebegett Misi alakja, szeme…
Ma is láttam őt, mikor leszaladtam a közeli boltba… Mint mindig, köszöntünk és kínosan zavaró érzésekkel tovább siettem… Majd hazatértem… Hirtelen –talán már régóta magamban lappangó ötlettől vezérelve műanyagdobozt, villát kerestem, jól kikanyarítottam a sajtos-zöldséges olasz tésztából, ráhelyezve egy kovászos uborkát fölé egy jókora szelet barna kenyeret, mindezeket szépen becsomagolva elébe toppantam… és átadtam neki… Zavar és hála fénylett mély-barna arcán. Megköszönte…
-Tanárnő! Én nem fogok magától kéregetni!- mondta.
- Misikém! Ritkán főzök, hisz meleg nyár van, de időnként azért hozok egy kis ennivalót…
Majd a kis bódéhoz siettem, és egy behűtött, dobozos sört kértem neki.Átnyújtva, még jobban zavarba jött.
-Én nem iszom, csak bort és vizet… De azért köszönöm…-mondta.
Visszavettem, és becseréltem víz híján egy üdítőre… Elfogadta… Megköszönte… És én valami nagyon jóleső melegséget éreztem a szívem tájékán… Megkönnyebbülten, dúdolva, boldogan röppentem haza…Boldog voltam, hogy adhattam, akkor is, ha csak „halat adtam horgászbot helyett”!
Furcsa érzések kavarognak néha bennem… Nem bírom nézni, ha a közelemben valaki éhes… Torkomon akad a falat, mikor eszem,… mert én ehetek…Pénzt nem adok, -eldöntöttem-, de ételt, ha lesz, ha főzök, /nyáron ritkán szoktam, amúgy is nyers-étel párti vagyok/: Igen!
Már az tervezgetem, mikor, mit vigyek neki ennivalón kívül… Ruhákat…takarókat… Lehetséges, hogy a kapott alamizsnát cigarettára és alkoholra költi…A neki adott ételemmel talán én is ehhez segítem…
Nem tudom, nem mertem megkérdezni miért jutott ilyen helyzetbe… Nem tudom, miért űzte el, tagadta ki az édesanyja, nővére… Valami nagyon borzalmas dolgot követhetett el!.. De létezik megbocsájtás! Leszületése előtt vállalta ezt a Sorsot, amelyet azóta cipel! Vállalta ezt az életet! Micsoda élet ez? Ki mer látatlanba ítélkezni? Ki cserélné sajátját ilyenre fel? Ez számomra elfogadást, megértést, részvétet, tiszteletet érdemel!...
„...Ismerős arcú hajléktalan fekszik a kopott padon
a több százéves fák alatt.
Reszketőn nyújtja felém tenyerét
Pénzt teszek bele, s közben megérintem kezét
A ködös szemekben parányi zöld csillag gyúl
S a mélyében meglátom Istent..”
/Részlet: Angyalokkal táncolok című versemből, melyet 2009-ben írtam....itt olvasható:
http://magyardea.freeblog.hu//
Megjegyzés:
Egyszer, egy rádió-szerkesztőségben, egy másik hajléktalanról szóló interjúm kapcsán azt mondta a főszerkesztő:- Zsóka, nem csodálkoznék azon, ha egyszer egy padon látnálak üldögélve, és egy hajléktalan vállán sírdogálni! Egy újságíró nem lehet empatikus! Ez szabály!!!
Nem is maradtam ott!!!...
Az az egykori interjúm írott formában megjelent a helyi sajtóban, leírva nem volt érzékelhető annyira a részvét… Sajnálom… Én ilyen vagyok…Vállalom... Résztvevő… Érző…Az érzéseimet nem tudom, és nem akarom rejtegetni akkor, amikor a szív szava szól! Ezért nem is dolgozom a szakmában… Dolgozom, írok „csak úgy”, magamnak, Családomnak, Barátoknak, másnak, ahol elfogadják az érzéseket, elfogadnak az érzelmeimmel együtt…
Köszönöm Neked, Misi! Most Te tanítottál... /
/Magunk/
https://www.youtube.com/watch?v=MkK3L-Eyr4Y
