Heló – válaszolok, de bevallom, a valódi beszélgetés reménye már elillant belőlem, inkább a tisztesség koptatja velem a billentyűket (na és mert tényleg ráérek :-) ). Annyira más hangsúlyokkal és annyira egymás mellett beszélünk el annyira más fogalmakkal, hogy (pardon) nemigen fűzök a dologhoz nagy reményeket már. A gondolataim magvát korábban már le is írtam – még ha át is ugrottad vagy félreértve reagáltál is rájuk – de erről később, most azért nekifutok újra, talán más hangsúlyokkal, talán érthetőbben.

 

Tehát a zenére: a benyomásunk végeredményben annyira nem különbözik, hiszen nagyon jól le tudom írni pusztán a Te szavaiddal az én benyomásaimat is (ahogy azt korábban nagyjából meg is tettem), tehát: „klipnóta”, „fülbemászó dallamok”, „a zene maga semmi különös”, „ügyesen fel van öltöztetve” – akár én is mondhattam volna, csakhogy az ezekkel a jelzőkkel leírható lemez számomra nem több mint sláger, liftzene: „igényes popzene”. Ez egész egyszerűen számomra nem érték – ez a „kellemes háttérzene”, a nem sok vizet zavaró szépség, a popdalok világa: komolyan meglepődtem hogy ezek a gondolatok és így merültek fel – ahogy korábban „az MTVs kínálatból” való kiemelkedés. Ha tényleg ez az érvelés gerince, akkor nem fogunk tudni tovább menni, akkor teljesen más világben élünk, más fogalmakkal operálunk, máshol keressük a minőséget. Miközben persze, nincs vita: ez a zene minden bizonnyal szép – de hát nem más mint háttérzene, popzene: s mint ilyen, teljesen érdektelen.

 

Ez érződik a dalok szerkezetén is: nem megyek végig egyenként az egyes számokon, hisz minimális eltéréseken kívül nincs köztük karakteres, valódi különbség (a lemez bárhol bekapcsolható és leállítható), de a lényeg ugyanaz: nagyon egyszerű dalstruktúra, nagyon egyszerű szövegsorokkal és verszak-szerkezettel (ezt értetted félre mikor azt hitted hogy a szövegre szeretnék kitérni), a hangszerek hangsúlyai, a megpendített akkordok szinte mindig csak az ütem elején, a legtriviálisabb helyeken, maga az énekdallam nagyon egyszerű és szűk mezsgyén mozog (Gilmour korlátai miatt).

 

Ami nagyon hiányzik ebből a zenéből, az a tényleges meghangszerelés (hm, maga a zene): nincs a hangszereknek önálló szerepe, karaktere, de maguk a zenészek is lecserélhetőek (le is cserélődnek: a Momentaryn szinte csak Gilmour játszik a törzs-csapatból, a többiek jönnek-mennek, na meg a gép), de egyszerűen nincs olyan emlékezetes hangszerszólam ami önmagában is érdekes lenne, ami valóban gazdagítaná az alapstruktúrát, ami aztán megragadna az emlékeink között – ebben a leggyászosabb a dob (tényleg buta) monotonitása, ami aztán végleg le-poposít mindent, a talán érdekesebb számokat is digitálissá darálja (Az In The Turning Away lehet hogy egy izgalmas szám lenne egy JÓ énekessel vagy énekesnővel és egy okos, izgalmas hangszereléssel, s mondjuk rövidebben).

 

Érdekes hogy a Dogs of War-nél kiemeled a „mindent elnyomó” dobfutamot, ami "koncertszerű" lenne, de mintha nem ugyanazt hallgattuk volna: ha valami számomra távol van ettől a lemeztől, az a koncertszerűség gondolata, s pont a dobmegoldások a legsablonosabbak és a legműanyagabbak. Pont ennél a lemeznél tudható hogy géppel vettek fel jópár dolgot, Mason tán ott sem volt mindig, a hangzás mindenesetre elég digitális.

 

Ha a hangszerelést, a hangszerek szerepét összehasonlítjuk például a Fal élő változatával [csak mert az a kedvencem]: ég és föld. Gyönyörű ott figyelni külön akár a zongorát, akár csak a ritmusgitár és a dobok viszonyát – de szinte bármelyik hangszer említhető lenne: egy kvartettet hallunk, kamarazenét, négy erős lábon álló zenei építményt, néha kis vokális kiegészítésekkel. Ahogy például önálló szerepe van a női vokálnak (az ének-improvizációnak) a Dark Side lemezen, de ez az ami ebben a korszakban egy szinte minden dalban felbukkanó sláger-háttérré válik, mint egy Charlie vagy Cserháti Zsuzsa dalnál. De a legfájóbb a dob, a dob… az a monoton háttér, ami az 51 percen majdnem végig van öntve, ami nekem igazán nehezen feledhető.

 

(Kis kiigazítás: az On the Turning Away nem ¾-es, hanem 4/4, igaz, az énekszólam az elején (végre!) kicsit ravaszabul támaszkodik a 4/4-es hangsúlyokra, de a dal maga 4/4 – ez a cin és persze a dob belépésekor válik egyértelművé (de meg is található a kottája a neten).

 

A másik kiigazítás amire utaltam korábban: mikor a szövegek sorhosszainak változatosságáról írtam, akkor annak szerkezetére, zeneiségére gondoltam („sorhosszak változatossága, sorok száma, verszaktípusok, rímelő vagy rímtelen megoldások”), nem csupán és nem elsősorban a tartalmára ahogy azt a válaszodban érteni látszol („engem nem érdekelnek túlzottan a szövegek”) – ami két szempontból is szomorú tanulság nekem. Egyrészt hogy félreértetted amit írtam s így ez az irány félrement, másrészt mert többször hangsúlyoztad a befolyásoló körülményeket, a kontextust. Így viszont tényleg szomorúan olvasom hogy számodra létező és hangsúlyos viszonyítási pont az MTV videóklip-rengetege, érdektelen viszont a zene nagyon is szerves részeként létező szöveg (tartalmával, ritmusával, belső rendjével, zeneiségével). Ha ez a viszonyításunk, akkor tényleg nehezen tudnánk beszélgetni: más az értékrendünk, más a világunk.)

 

De visszatérve az elejére: ha ez a zene kellemes és „fülbemászó”, akkor a megítélésben nincs köztünk különbség: szerintem is az, de ez számomra az „érdektelen” szinonímája, és mérföldekre van attól, amit a zenétől általában, így a (régi) Pink Floydtól is kapok – ilyesmivel (a semmivel, a felszínességgel) valóban nem szívesen töltöm az időmet.