Közben meghallgattam a Momentary lemezt és a Division Bellt is – de őszinte leszek: ez utóbbit nem is bírtam végig: nem „selejtes” (ahogy fogalmazol), hanem olyan mértékben SEMMI, olyannyira bosszantóan sablonos és kiszámítható és üres, hogy komolyan felidegesítettem magam rajta. Ami tényleg azért nehezen érthető, mert régi profi zenészek vannak mögötte, akinek tudni kéne miből és hogyan érdemes és lehet építkezni, és itt – ahogy korábban szó volt róla – egyszerűen megmutatható, pontos helyeket megadva érzékeltethető hogy mennyire kevés eszközt használnak, mennyire egy kaptafára (sajnos a sláger-kaptafára) megy az egész, mennyire nem tettéksehova a lécet. MINDEN a középszerűség felé megy: egységesen 5-6 perces számok, szinte mind azonos felépítéssel, pont akkor (és pont ugyanúgy) megszólaló gitárszólóval, Gilmour nagyon kis hangterjedelmű, inkább beszélő mint éneklő hangjával (csak azt a Tátrai-bandes női típus-vokált tudnám feledni...) – ha egy szombathelyi zenekar azt mondja 90-ben, hogy Gilmour-szerű zenét akar csinálni és ezt mutatná meg, akkor is azt mondanám „hogy dolgozni kéne rajta”… vagy hagyni az egészet, mert pont az ötlettelenség az ami áthatja az egészet.

Bántóan (bocsánat) primitív az egyes számok felépítése, a szövegek milyensége, szerkezete – egy időben mélyebben foglalkoztam a (klasszikus) Pink Floyd szövegekkel, és bámulatos volt már önmagában is az a gazdagság, amit a szövegekben tartalmában, szerkezetében, zeneiségében megjelenik: sorhosszak változatossága, sorok száma, verszaktípusok, rímelő vagy rímtelen megoldások, a szöveg és a zene termékeny egymásrahatása – a gondolatok, érzések, indulatok, szándékok hihetetlen gazdag eszközű megmutatásával.

És itt hívtam segítségül korábbi olvasmányaimat vagy a wikipédiát: Waters gondja volt az volt korábban (s a feszültségek is részint ebből jöttek), hogy a társai nem hoztak annyi ötletet mint várta volna, nem voltak elég aktívak – néha konkrétan semennyire. Elképzelhető hát az a csend és űr ami e két „poszt”-lemez születésénél a zenészekre zuhant, s erről szólnak a hírek is: ült Gilmour a társai körében, és: nem jutott eszükbe semmi... (még a „The Division Bell” címet is más: Douglas Adams adta). Ekkor – olvasható a sztori – Gilmour titokban bekapcsolata a magnót Wright impovizálása alatt, és abból gyorsan csináltak is 3 dalt… Így szerez zenét egy elkötelezett, profi zenészcsapat? Kiábrándító. S nem a történet, mert az csak illusztrálja PONT azt, ami érezhető a zenén.

Nem tud közben az ember nem arra gondolni, hogy a korábbi lemezek-dalok ereje azért nem csak abból származott hogy mondjuk „zsenik voltak”, hanem a sok-sok év munkája, érlelése, alakítása miatt. E két lemezt meg relatíve hamar összekalapálták (van amelyiken a másik két maradék tag szinte alig is játszik) – nincs is nyoma semmi érlelésnek, sűrűsödésnek.

A wikipédia utal ismét a kritikákra is: a Division-t is eléggé lehúzták, ezt írja az Entertainment Weekly: „prog-rock dagályosság és New Age dallamok gyomorforgató (!) keveréke”; a Rolling Stone szerint Gilmour szólói „amilyen erősen a fejünkben maradtak korábban, most olyan felejthetőek”. És tényleg. S egy pillanatra vissza a kontextusról mint befolyásról: e két lemez CSAK annak köszönheti hogy életemben többször is végighallgattam, hogy Pink Floyd van ráírva, hogy emiatt voltam kíváncsi. Máskülönben az első pár perc után kapcsoltam volna ki, s el is felejtettem volna a csapat nevét – mondjuk a zenét így is elfelejtettem, nemigen maradtak meg dallamok. :-)

Ha tehát mint Pink Floyd zenéhez kéne most viszonyulnom, akkor csak személyes okokból is sajnálom a dolgot: rossz érzés és nehéz feladat is, amikor valakinek, aki ezt a 2 lemezt ismeri csak, el kell magyarázni hogy MI IS volt valójában ez a zenekar és micsoda feszültségekre volt képes. Mert nem ez nem az, nagyon nem.