"Kicsit vitatkoznék: a "mihez képest" dolga csak rövidtávon lehet valós befolyásolót ényező, már legkésőbb a harmadik hallgatásnál az ember kell hogy azenére magára figyeljen s ne a prekoncepcióira, pláne így van ez majd' harminc elteltével."

 

Már akinél. Sokfélék vagyunk.

 

"Ennek egy része akár érzelmi vagy ízlésbeli dolog is lehetne, de egész egyszerűen LÁTÁVÁNYOSAN és zenei kategóriákban megfogalmazhatóan alacsonyabbra került a léc (a korábban emlegetett dobgép buta monotonitása, a(z önmagában sem túl érdekes) csak-egyféle-verszakfelépítés ismételgetése, és így tovább."

 

De a zenében az a szép, hogy befogadásakor, értékelésekor nem pusztán zenei szempontok játszanak szerepet - mondom ezt én, aki egyébként szereti zenei érvekkel alátámasztani mondanivalóját, és egyébként teljesen egyetértek veled a zenei érveket illetően (monotonitás, egyhangú struktúra stb.).

 

"A "hiányzó valami" vagy "hiányzó Waters" bennem is felidézi (az általan zseniálisnak tartott) Final Cut-ot: megromló viszony ide vagy oda, érződik a nagy szellemek összedolgozásának eredménye: ez az utlsó lemez amin a Waters-Gilmour páros (valamennyire) együtt dolgozott, ahol még utoljára hagyták hatni egymást magukra, és ez érződik is - főleg a zenén."

 

Ebben nem értünk egyet: a Final Cut-ot szánalms erőlködésnek látom, ahányszor csak meghallgatom. Nem inspirálta itt már egymást Gilmour és Waters - nem is hallatszik, és tudtommal tényszerűen sem volt így. Már az Animals idején is Waters volt a vezér, a Wallra meg összesen két-három számot írtak közösen a huszonhatból. Ezt én nem nevezném együttes munkának. Más kérdés, hogy ekkor még Waternek is voltak épkézláb dalötletei különbejáratú frusztrációinak megzenésítésére, a Final Cut-on szerintem már ez sincs. Ezért is írtam, hogy zeneietlen az az album.

 

De tudom, hogy nem tartozom az ortodox PF-anatikusok közé. :-)

 

"a nyolcvanas évek dobgép korszaka: borzalom"

 

Na, ebben viszont egyetértünk. :-)