Sziasztok ! :) 

Szépséges , ragyogó napot kívánok Mindenkinek ! 

 

 

 

" - Vallj színt! rivallják.
- Szivárvány... suttogom. "

 

  Fodor Ákos : Dráma

 

 

 

 

 

"A színtelen szárnyú lepke

 

Volt egyszer egy ódon kastély, melyet meseszép park vett körül. Hogy hol? Elárulom... ha keresed, nem találod meg, de miközben olvasod, vagy hallgatod a mesét, életre kel benned is. 
A kastélypark közepén egy fehér márványszökőkút díszelgett, melynek szabályos virágformája volt. Középpontjából hét vízsugár szökött a magasba, s táplálta mind a hét, szirom alakú medence vizét. A szökőkutat rózsabokrok koszorúja fonta körül; távolabb derékig érő sövények kacskaringóztak tarka virágágyásokkal.
Itt, ebben a parkban látta meg a napvilágot egy színtelen szárnyú lepke, aki a rózsabokrok sűrűjében kelt ki a bábjából. A rózsák színforgataga volt az első látvány, ami eléje tárult, a rózsák illatát lélegezte be először. Nem is csoda, hogy egynek érezte magát velük - egy rózsasziromnak, ami képes repülni.
A lepkéknél az a szokás, hogy ők adnak nevet saját maguknak: a színtelen szárnyú lepke a Rózsaszirom nevet választotta. Miközben igazi rózsák igazi szirmain szárítgatta a szárnyát, a szökőkút vízcseppjei között felderengő szivárványban gyönyörködött. Bármerre nézett, színekben tobzódott körülötte minden, az ő szárnyaira viszont nem jutott belőlük - színtelenek voltak, mint egy légyé. Nem is tűnt fel neki mindaddig, míg a rózsasövényen túlra nem merészkedett. Ott viszont alaposan megkapta a magáét, mert a kastélypark rovarjai - színesek és színtelenek egyaránt - versengve gúnyolták. Az ágyásokban hemzsegő virágok is megmosolyogták, s igyekeztek elhúzódni előle. A szökőkút körüli rózsák között viszont jól érezte magát; bársonyos színeikkel csillapították bánatát, balzsamos illatukkal betakarták.
- Bárcsak nekem is ilyen szép, tüzes színű szárnyaim lennének - nézte sóvárogva a rózsák szirmait.
Egyszer, amikor a szökőkút vízfüggönyére szivárványt festettek a hajnali napsugarak, Rózsaszirom egy sustorgó hangot hallott:
- Kis rózsalepke, figyelj rám!
- Ki szólít? - nézett körül kíváncsian.
- A szökőkút vagyok, s szeretném átadni neked a rózsák üzenetét.
- Hát tudnak beszélni?
- Igen, de csak azok hallhatják őket, akik olyanok, mint a rózsák; akik tudják, hogy az égből szálltak alá, és vágynak visszatérni.
- Ezt nem nagyon értem... de mondd csak, mit üzentek?
- Azt mondták, szállj fel a színek kapujához, majd még tovább, a színeken is túl!
- Hogy lehet, hogy te hallod őket?
- Én rózsakút vagyok. Vízsugaraimmal az ég felé szököm, a szivárvány színkapuján túl. Neked viszont a lepkék szivárványkapuján kell átlibbenned!
- Máris indulok, mert szeretnék szép színes lenni, de nem is itt, hanem az égben.
- Ezt ők is tudják, ezért üzentek. Rózsalepkeként emlegetnek téged, mert befogadtak maguk közé.
Rózsaszirom olyan boldog lett ennek hallatára, mint még soha. Végigröppent a rózsák gyűrűjén, s szirmaikat megérintve minden virágtól elköszönt. Búcsút vett a szökőkúttól is. A hét vízsugár fölé érve látta, hogy szépséges színek jelentek meg a szárnyain: szabályos rózsák, melyeknek minden szirma más színű volt.
- Jó utat, kis Rózsalepke! - vélte hallani a rózsabokrok felől. Lenézett rájuk, s ekkor vette csak észre, hogy a rózsák színe odalett.
- Csak nem? - sajdult belé szíve. Szárnyaiból illatfelhő szállt, mert a rózsák az illatukat is nekiajándékozták.
- Köszönöm - suttogta, s minden eddiginél nagyobb erőt érzett magában. Felnézett, és ismét elcsodálkozott, mert a felhőtlen eget egy szépséges szivárvány ívelte át.
- Mennyi szín! - csillant fel a szeme, és sebesen libbent felfelé, mint egy tollpihe, amelyet magával ragadott a szél. Sokkal gyorsabban suhant viszont egy hegyes csőrű madár, aki kiszemelte magának a gyanútlan lepkét. A közelébe érve azonban elbizonytalanodott; sose látott még ilyen színpompás szárnyakat, melyekből rózsaillat áradt.
- Úgy látszik, tévedtem... Csak két összetapadt virágszirom, melyet felkapott a szél - gondolta a madár csalódottan, és újabb zsákmány után eredt.
Rózsaszirom egyre közelebb ért a szivárványhoz, melynek színei furcsán lüktettek. Nézte, csak nézte, mi ez a szűnni nem akaró villódzás, és amikor rájött, alig akart hinni a szemének: a szivárvány milliónyi lepkéből állt, akik szárnyaik állandó csapkodásával tartották fenn magukat. Csoportokba rendeződtek, és a szivárvány hét színét festették az égre.
- Gyere, állj be közénk! - hívogatták vidáman.
Igen ám, de hová? Rózsaszirom szárnyán annyiféle szín volt, hogy a szivárvány egyik színéhez sem illett igazán - pontosabban mindegyikhez egy kicsit. Tanácstalanul keresgélte a helyét, de nem találta. Eközben észrevette, hogy a nagy jókedv közepette néhány pillangó szomorkodik itt-ott.
- Miért vagy ilyen bánatos? - kérdezte az egyiktől.
- Nem látod, hogy kifakultak a szárnyaim? - kesergett a lepke.
- Tényleg... De miért olyan nagy baj?
- Mert aki nem illik bele a szivárványba, annak vissza kell térnie a lenti világba, mígnem színekkel telik meg a szárnya. Én már régóta itt vagyok. Először azt hittem, örökké tart a boldogság, de aztán észrevettem, hogy akik elveszítik a színűket, azoknak menniük kell, mint ahogy... mint ahogy hamarosan nekem is - zokogta a kifakult szárnyú pillangó.
- Ne sírj - mondta Rózsaszirom. - Az én szárnyaimon túl sok szín van, nem is tudom, kik közé álljak. Te a kék lepkékhez tartozol, neked adom hát a kék színemet.
- Tényleg megtennéd? - kérdezte a másik, de mire kimondta, kék minták virítottak a szárnyán. - Köszönöm - kiáltotta -, te vagy a legnagyszerűbb lepke a világon!
Rózsaszirom azonban ezt már nem hallotta, mert továbbrepült. Hol itt, hol ott megállt egy-egy fakón búslakodó társánál, és adott nekik a színeiből. Hamarosan színtelenül lebegett, mégis nagyon boldog volt. Lenézett a kifakult szirmú rózsákra, de nem találta őket. A szökőkutat aranyrózsák vették körül, és megannyi csengettyűként csilingelték:
- Repülj túl a színek kapuján, kis Rózsalepke!
- Most már te is hallod őket - sustorgott a szökőkút.
- Most már igen! Köszönöm a segítségeteket - suttogta Rózsaszirom, de tudta, hogy a rózsák minden szavát értik, ismerik, sőt a gondolatait is.
Vakító fény tűzött ekkor a szemébe - olyan közelről, hogy közelebbről nem is jöhetett volna. Szárnyai úgy ragyogtak immár, mint a rózsák szirmai.
A szivárványban lebegő lepkék elől eltűnt az aranyszárnyú pillangó, mint ahogy azt sem láthatták, ami megjelent fölöttük a magas égen. A Nap körül aranygyűrű villódzott. Lepkék megszámlálhatatlan seregéből állt, akiknek szárnyai úgy szikráztak, mint egy égi rózsasövény szirmai.
A napkorong belsejét hatalmas fénymedencék töltötték ki. Középről hét sugárnyaláb tört elő, és ragyogó fénnyel árasztotta el a világot.
Rózsaszirom szívét ellenállhatatlan honvágy töltötte el, és mindent maga mögött hagyva útra kelt hazafelé. "

 / Fer-Kai /

 

 "

Az éden a lelkiekben van, nem az anyagban. Az pedig, hogy szabadok, igaz-életűek legyünk, csak tőlünk függ. A derű a szívben lakozik. Örök tavaszunk is bensőnkben él."

VictorHugo