törzzsel, akik egy kiterjedt és sérülékeny határ mentén vezettek támadásokat.

Miközben a keleti birodalom sem volt teljesen mentes a bitorlók jelentette fenyegetésektől, a néhány polgárháborús eset rövid életűnek bizonyult, s többnyire az uralkodók győzelmével végződtek. A keleti császárokat ritkán gyilkolták meg, s Konstantinápoly maradt az igazgatási, politikai és katonai központ, hatékonyan ellenőrizve a hadsereget, a császári bürokráciát és a pénzügyeket. A főváros stabilitása ugyanakkor hozzájárult a régi birodalommal való nemzeti identitás tartós érzetéhez, amely identitás nyugaton kiveszett. Egészen a legvégsőkig a keleti birodalom lakói rómaiként tekintettek magukra.

A földrajzi adottságok, amik a keleti birodalom elleni támadásokat nehezítették ugyanakkor nyugatra terelték a támadókat, ahol könnyebb volt a birodalmi határt támadni. A földrajzi feltételek és a hatékonyságát még őrző római hadsereg meggátolta a vándorló törzseket a keleti védelmen jelentősebb számban való áttörésben. Ezért aztán a keleti császárok soha nem kényszerültek független hadsereggel bíró nagy barbár népesség letelepítésére, akik belülről jelenthettek volna fenyegetést. Továbbá a keleti hadseregben tudatosan korlátozták a barbár katonák számát az egységek keretében.

A Nyugat-római Birodalom összeomlását követően a keleti – bizánci – birodalom számos támadó rohamát állta még ki 1453-ig, amikor is Konstantinápoly az oszmán törökök nagyarányú rohama alá került, akik a történelem legkorábbi ostromágyúi közül rendelkeztek néhánnyal. Bár a római sereg a biztos halállal nézett farkasszemet, talán tekintettel volt a nemes örökségére, hatalmas ellenállást fejtett ki.

Richard A. Gabriel a Royal Military College of Canada történelem és hadtudományi kitűnő professzora, több mint 40 könyv szerzője. További olvasmányként ajánlja Peter Hathertől az Empires and Barbarians: The Fall of Rome and the Birth of Europe-ot és How Rome Fell: Death of a Superpower-t Adrian Goldsworthytől.

http://www.historynet.com/why-rome-fell.htm