csapatokat vont el a dunai szakaszról, így képtelen volt visszaverni a gótokat, ezért engedélyezte a letelepedésüket.

A dolgok hamarosan szörnyen rosszra fordultak. Akut élelemhiány alakult ki a térségben, s egy korrupt római parancsnok, név szerint Lupicinus, összegyűjtette a kutyákat a területen, s eladta azokat az éhező gótoknak, mégpedig egy gyerek egy kutya áron. Ez dühödt tombolásba hajszolta a gótokat, akik földúlták Észak-Trákiát. Valens békét kötött a perzsákkal 377-ben, s a római meg a gót harcosok Hadrianopolisnál találkoztak a következő évben. Egy elképesztő összecsapásban a gótok lemészárolták a rómaiak kétharmadát a császárral egyetemben. Folytatták a harcokat Trákiában egészen 382-ig, amikor is békét kötöttek, ami lehetővé tette egy részük számára, hogy Itáliába telepedjen, a többiek pedig Trákiában maradhattak.

A gát átszakadt. A gótok sikere a római sereg legyőzésében, az áttelepedés kivívásában, illetve a jobb élet vágya a hunok nyomásával további törzseket ösztönzött a gyengén védelmezett határ átlépésére. A hadrianopolisi vereség elpusztította a kelet-római sereg 60 százalékát. A rómaiak keményen próbálták megállítani a tömeges beözönlést, támadták a folyón átkelőket, s levadászták a birodalom belsejébe igyekvőket.

405 és 408 között, a történészek által negyedik századi válságként emlegetett időszak alatt, a birodalom újabb nagyméretű barbár inváziókat szenvedett el. A 395 és 410 közötti hadjáratok római veszteségei elborzasztóak voltak; egyes becslések szerint a támadók 80 ezredet zúztak szét – közel 50 százalékát a nyugat-római mezei seregnek. Katonahiány okán a kétségbeesett római parancsnokok azon törzsek harcosainak a fölfogadására kényszerültek, melyek már korábban a birodalmon belülre telepedtek. Mostantól barbárok harcoltak a többi barbár kívül tartásáért.

Amint a támadók áttörték a határvédelmet Róma már nem rendelkezett a szükséges katonai erővel, hogy visszaűzze őket, hanem letelepítette azokat a különböző tartományokban azzal a föltétellel, hogy katonákat adnak a római seregnek. Azonban a migránsok letelepítése nem oldotta meg a gondokat. A barbár szállásterületek, a maguk saját uraival, erős seregeivel ellenálltak a római ellenőrzésnek. Néhány éven belül a barbár királyok egymás elleni harcokba kezdtek, s a környező római települések ellen vezettek portyákat, s szálltak meg azokat. A birodalom belsejében a legtöbb városnak nem voltak védőfalai a hosszú római béke következményeként. Így aztán a barbár portyák és a római ellentámadások több tartományt elpusztítottak. A barbár szállások a későbbi feudális királyságok prototípusaivá váltak.

A barbár szállásokkal és egész tartományok nyílt megszállásával a birodalmi központokba tartó adóbevételek elapadtak. A harmadik század végére becslések szerint a birodalmi adók kétharmada nem érte el a császári adminisztrációt. Róma hispániai ezüstbányáinak 411-es vandál elfoglalása, illetve az észak-afrikai tartományok 435-439-es megszállása megfosztotta Rómát a legfontosabb gabona- és adóforrásaitól. Ezek az események helyrehozhatatlanul megnyomorították a birodalom pénzügyeit.

Elegendő forrás nélkül, a császári adminisztráció maradéka nem tudott többé elegendő számú csapatot fölállítani és kiképezni a birodalom szükségletei szerint. Röviden tehát: az egykor páratlan római hadsereg saját vezérei vezetése alatt álló barbár harci kötelékek társaságává züllött. Róma birodalma haláltusáját vívta.

A Nyugat-római Birodalom összeomlása éles ellentétben áll a keleti birodalomfél jelentős államként való további ezer évig tartó működőképességével. Az idő zömében a nyugati birodalom bukását okozó körülmények és események nem kerültek szembe a keleti birodalommal.

A földrajzi adottságok fontos okai voltak annak, amiért a keleti birodalomnak sikerült a túlélés. Nyugaton az egyedüli természetes akadályok a támadók számára a Rajna és a Duna voltak. Keleten a fő természeti akadály a Boszporusz volt. A szoroson való átkeléshez hajókra volt szükség, valamint az erős római hajóhaddal szembeszállni képes hatalomra – eme erőforrásokkal a barbár törzsek nem rendelkeztek. Konstantinápoly birodalmi fővárosát északkeleten hegyek védelmezték, valamint könnyen védhető hegyszorosok. A római diplomácia jó kapcsolatokat ápolt a hegyi törzsekkel, melyek embereket adtak és időben jelezték a támadókat. Délen és keleten a párthusok, később a szasszanida perzsák blokkolták az arab betöréseket. Noha a rómaiaknak voltak biztonsági ügyeik a perzsákkal, a szervezett állammal mégis könnyebben boldogultak, mint egy rakás erős