meg újra kiújultak a polgárháborúk a császárok és a trónkövetelők között. Ez utóbbiak többnyire tábornokok vagy más tisztek voltak, akik rivális igényeket támogattak. Ezek az összecsapások súlyos veszteségekkel jártak, megzavarták a kiképzést és az emberanyag utánpótlást, illetve elvonták a csapatokat a Rajna-Duna menti határról. I. Theodosius császár konfliktusa, először Magnus Maximus (u. 383-388) trónbitorlóval, majd Flavius Eugeniusszal (392-394) olyannyira kimerítették a római határ menti helyőrségeket, hogy a rajnai védelem majdnem teljesen a helyi barbár klienskirályok hűségén múlott.

Marcus Aurelius uralma előtt a nyugat-római birodalom kevés komoly polgárháborút tapasztalt meg. Viszont 180-as halála és az utolsó nyugati császár, Romulus Augustus 476-os letétele között a birodalom több, mint 100 fegyveres fölkelési próbálkozást tanúsíthatott az uralkodók ellen föllépők részéről. Ezek némelyike évekig eltartott, kimerítve a római katonai embertartalékokat, a határt pedig sebezhetőn hagyva. Ironikus módon a császárok és a bitorlók legtöbbje a saját beosztottjaik kezétől halt aztán meg.

A gyakori polgárháborúk okozták tehát, hogy a bitorlóktól való félelem, – nem pedig a birodalmi határ fenyegetettsége – vált a római császárok fő gondjává. Mivel egyetlen trónkövetelő sem remélhette a sikert valamely jelentős hadsereg támogatása nélkül, a római igazgatás a nagyobb provinciákat fölosztotta, hogy minimalizálja az egyes tisztviselők rendelkezésére álló katonai erőt. A provinciák fölbontása már Septimius Severus (u. 193-211) alatt megkezdődött, folytatódott Diocletianus (u. 284-305) alatt, míg egyes tartományi helyőrségek már ahhoz is túl kicsik voltak, hogy föllépjenek a helyi betörésekkel szemben.

A negyedik század elején Constantinus császár (u. 306-337) drasztikusan megváltoztatta a római sereg szervezeti struktúráját. Maga is polgárháború révén jutott hatalomra, így Constantinus leginkább a lehetséges hatalomra törőktől igyekezett megóvni magát. Nagy mozgékony tábori seregeket szervezett, amiket comitatenses-nek neveztek, s ezeket saját maga parancsnokolta, azzal a céllal hogy személyét védjék, illetve megakadályozzák a trónbitorlási kísérleteket. Ezen biztonsági eljárások keretében Constantinus és utódai elhagyták Rómát mint székvárost, gyakorta utaztak, hogy a biztonságukat fenyegető veszélyeket elkerüljék. Ez megbénította a birodalom központi igazgatását, mivel a lassú kommunikáció és az udvari bizonytalanságok megnehezítették a bürokraták számára a hatékony működést. Ez különösen sérelmes volt a hadsereg számára, mely függött az állami bürokráciától, mivel az biztosította számára az emberanyagot, felszerelést és a hadi finanszírozást.

A comitatenses nem rendelkezett állandó létesítményekkel, ehelyett a civil lakossághoz szállásolták be őket, abban a városban ahol a császár éppen udvarát tartotta. Az ősi 5000 fős légiók létszámát lecsökkentették – miként a határvidéki helyőrségek parancsnokságait is – ugyancsak a bitorlók dolgát megnehezítendő, nehogy nagy seregeknek parancsolhassanak. Számos határerődöt és őrhelyet méretükben csökkentettek, másokat egyszerűen fölhagytak, arra kényszerítve a sereget, hogy a helyi barbárokból toborzottakra támaszkodjék a határvédelemben. Még a comitatenses seregeket is a különböző polgárháborús egységek maradványaiból illesztették össze. A negyedik század derekára a római császároknak meggyengült és rosszul elhelyezett erőkre kellett támaszkodniuk a határokat fenyegető veszéllyel szemben, továbbá belső fölkelésekkel és portyákkal a már a határokon belül élő barbár törzsek részéről.

A polgárháborúk és a birodalom lecsökkent katonai képességei ellenére a negyedik századi császároknak sikerült a határvidéki fenyegető helyzetet meglepően jól fönntartaniuk. Újabb törzsek folytatódón nyomták a letelepedetteket a határhoz, s a római hatalom segítette a klienseket ellenállni a támadóknak. Néhány esetben a római adminisztráció mérsékelt méretű törzseket betelepített a határokon belülre, szétosztva a népességük a megüresedett birtokokra.

Messze keleten azonban egy hunok vezette nagy nomád törzsszövetség kezdett a dunai határ irányába nyomulni. Besorozva a meghódított törzsek harcosait menet közben, a hun hadsereg végigsöpört a magyar Alföld közepéig, a helyi népességet a római határ felé menekülésre késztetve, hogy ott védelmet nyerjenek. 376 nyarán két elűzött gót csoport – mintegy 15 000 harcos és 60 000 főnyi nő, gyerek és öreg – érkezett a Duna partjára, hogy menedéket kérjen a Birodalomban, illetve letelepedési engedélyt Trákiában. Valens császár (u. 364-378) a Perzsia elleni harc érdekében