A helyőrségek vonzó piacokat jelentettek a helyi mezőgazdasági termékeknek, fémeknek, rabszolgáknak és újoncoknak. A római mezőgazdasági technikák bevezetése – a mélyenszántó vaseke, trágyázás és öntözés – nagyobb birtokokat eredményeztek, bőségesebb élelmet, a törzsi népesség robbanását, és városok létrehozását, mindezek véget vetettek a klánok hagyományos vándorló mezőgazdaságának és stabilizálták a népességet.

Ezek a nagyobb törzsek komplexebb politikai és szervezeti struktúrákat követeltek. A jelentősebb fejlemények közé tartozott a most már gazdag törzsi vezetők azon képessége, hogy nagy harcos réteget tartsanak fönn. A második század végére a nyugati birodalmi határ menti törzsek népessége jelentősen nőtt. Amennyiben ezek a törzsek választott vezetők időleges hatálya alá vetették magukat szövetkezve, könnyedén kiállíthattak 10 000 fős sereget is.

Ezzel egy időben a birodalmi határokon túli területeken fölfedezett nagy fémlelőhelyek helyi fegyveripart hívtak életre. Csak két, a mai Lengyelország területén lévő lelőhely 16 millió font súlyú vasat adott a római időszak alatt. Ezek fölfedezése előtt a fémfegyverek egyenként készültek, nagyon drágák voltak, s a római hatóságok szigorúan ellenőrizték azokat. A harmadik századra a határ menti helyi üzemekben ezrével készültek a fegyverek – főként kardok és lándzsahegyek – nem csak a római helyőrségeket fölszerelendő, de sok törzsi harcost is. Amíg a klánok megelégedtek a római uralom alatti léttel és csak időszakos portyákra korlátozták a tevékenységüket, nem jelentettek fenyegetést a rómaiak számára. De a jobb földeket vagy zsákmányt kereső többi törzs nyomása esetén a nagy határ menti klánoknak a határon keresztül való tömeges migrációjának veszélye kezdett körvonalazódni.

A törzsi főnökök, akik ekkorra már jelentős seregek fölszerelésére és fönntartására váltak képessé, átvették a rómaiak kötelező, hivatásos katonai szolgálati gyakorlatát. Ennek következményeképpen létrejött egy jól fölszerelt, félhivatásos katonai erő, amelynek a vezetői gyakran szolgáltak a római hadseregben. Ennek a hosszan tartó gyakorlatnak egy példája Arminius esete, annak a germán főnöké, akinek az erői három római légiót mészároltak le a teutoburgi erdei csatában Kr. u. 9-ben.

Így aztán már a második század végére a nyugati birodalmi határ mentén a rómaiakra leselkedő fenyegetés természete és mértéke drasztikusan megnőtt. A germán nyelvű törzsek nagy, politikailag szervezett szövetségekké váltak, melyeket harcias főnökök vezettek, képzett seregek éléről. Javarészt azonban még megelégedtek a határ feléjük eső oldalán lévő római települések fosztogatásával. Noha ezek a portyák időnként kemény római megtorlást eredményeztek, csaknem ugyanilyen gyakorta vezettek magasabb segélypénzekhez és nagyobb gazdasági előnyökhöz is. Amikor azonban a hátrébb lévő törzsek nyomása, vagy a jobb élet reményének vonzása kerekedett felül, ezek a törzsek jelentős fenyegetést jelenthettek.

166 telén ezen új valóság tört elő, amikor a langobárdok és az ubik germán nyelvű törzsei Pannonia tartományt (a mai Magyarország Dunától délre eső része) kezdték dúlni. Egy évvel később két másik hatalmas törzs, a markomannok és a viktuálok követelték, hogy kelhessenek át a Dunán és telepedhessenek be a Birodalomba. Ezeket a követeléseket a határövezeten túl lakó törzsek nyomása váltotta ki, melyek a maguk számára igyekeztek a területet meghódítani. Róma túl lassan válaszolt. Marcus Aurelius császár (u. 161-180) hadban állt a párthusokkal és ahhoz a konfliktushoz vont el erőket. A rómaiaknak végül sikerült a nyomást megfékezniük, de csak azt követően, hogy germán behatolók magát Aquileiát ostromolták meg Itáliában, s a konfliktus egy évtizedig elhúzódott.

A markomman háború nem pusztán határ menti portyák sorozata volt. A germán törzsek kifosztottak egy sor várost, s széles körben okoztak pusztulást. A hadviselés közben némely törzs nagyszabású vándorlással is megpróbálkozott. 235 és 275 között a barbárok nagy támadásokat indítottak a birodalom nyugati határai mentén, némelyikük a határokon belül le is telepedett. A tudósok ezt a korszakot a harmadik századi válság időszakának (*magyarul inkább katonacsászárok kora) nevezik. A harcias törzsek olyan erővé váltak, akikkel számolni kellett, s ez így is maradt a következő két évszázadban, míg végül a római védelem a Rajnánál és a Dunánál végleg összeomlott.

Róma képtelenségének, hogy a növekvő barbár fenyegetéssel törődjön az volt a fő oka, hogy újra