Huszonkettőig éltem otthon. (Mert minden embernek ugyanúgy kell élnie, ugye? Aki már huszonnégyig él otthon, az egy szerencsétlen béna senkiházi.) De, ha hosszú ideig egyedül éltem volna, lehet, hogy bérbe adom a lakásom és addig a szüleimnél lakom, míg lesz egy komoly kapcsolatom. Nem így volt, de miért ne lehetett volna így?

Az én lányom férjhez ment a főiskola után azonnal a világ másik végére, Kaptak egy lakást. Egy év múlva otthon volt. Itt élt pár évig. Most az élettársával él együtt, építettek egy házat maguknak. A „vejem” tizenkét évvel öregebb. Ő is az anyjával élt, négy évvel ezelőttig. Kifejezetten szeretem. Igaz Tőlem is csak tízekét év választja el. Annyival fiatalabb mint én. De, ha itthon élne a lányom, a szememben nem lenen kevesebb? Az elő irdatlan szerelmi csalódás után sokáig nagyon jó volt neki, hogy van hova, kihez hazamennie. Mi meg örömmel láttuk.

 A fiam sem kevesebb, csak mert most éppen velünk él. (32, ő a fiatalabb.) Elmegy egy-két évre, néhány hónapra, utána visszajön. Amíg nincs családja, mi sem természetesebb, hogy bármikor hazajöhet, akár rövidebb, akár hosszabb időre. Nekem, meg neki természetes. Ki mondja, meg mi a jó? Te? Ti? Mire fel?

Miért csak az a jó, amit ti elképzeltek? Miért vagyok annyira rosszindulatúak egy emberrel, a sorsa ismerete nélkül is? És, ha ő másként képzeli, képzelte? Miért ti értékelitek őt negatívan? Mi jogosít?