Neked is szépet, Pannika!

* * *

Vesztergom Andrea:
Egy vers a nyárról

Valami rejtett képeket fest elő:
mostanában más itt már az est-elő,
talán új őszt hoz. A tiszafa rostja
hártyás, éterin rezeg, mint az ostya,

sugarat rostál, bújtat, kivéreztet
minden ragyogást a napból. Még reszket
a lég, forróság csorog az ősz helyett,
ám a bárányfelhők furcsa közhelyek,

ahogy a tutajjal versenyre kelnek,
vajon a folyó nyer itt, vagy a felleg,
a változó alak, vagy a kopasz fán
átringó sodrás? Az ég szétfolyt, aztán

már nem is látszik. Forró gőzt ereget
az aknafedél, a kövek meleget
szívnak testükbe, a réseik között
kúszik az olvadás. A víz ütközött

egy új anyag átfolyó rendszerével,
kompakt hőcserélő lesz az éjjel,
ahogy a nap fémet izzít. Nincsen itt,
mi ne osztaná hasznosan kincseit,

s ezért olyan tökéletes entitás
a nyár: szépek a titkai. Senki más
nem ily emberi, s nincs így szinte lelke,
hogy elhagyjon egy szürke színtelenbe.