"A kaganátus tényleges hatalmának meggyengülése (meggyengítése), vazallusi függésének elmélyülése egy - előre valószínűleg a frank uralkodó által sem látott - következménnyel járt: a kaganátus peremterületeinek szlávjai egyre inkább öntudatra ébredtek, önálló politikai tényezőkké kezdtek válni. Az erre fogékonyabbak már 803-ban, a tuclun meghódolásakor észlelhették ennek az első jelét, amikor a tuclun kíséretében az avarok mellett a szláv előkelők (jnulti Sclavi et Hunní) is megjelentek.

 

Az avar szláv ellentétek egyes területeken hamarosan már oly mértékig elmérgesedtek, hogy az avarok kénytelenek voltak külső segítséghez folyamodni. 805-ben, Aachenben a császár előtt megjelent „a kapkan, a hunok fejedelme (capcan princeps Hunorum h Avarorum]) népének szorongatottsága miatt, és kérte őt, hogy engedje át neki a Sabaria és Carnuntum közti területet, mivel a szlávok támadásai miatt addigi lakhelyein nincs már maradásuk. A császár nyájasan fogadta őt - mivel a kapkan keresztény volt és Theodornak hívták - meghallgatta kérését és gazdagon megajándékozva hazaengedte. Nem sokkal azután azonban, hogy népéhez hazatért, meghalt. Erre fel a kagán egyik előkelő nemesét küldte [a császárhoz], hogy régi méltósága visszaállítását kérje, amellyel a kagán a hunoknál mindig is rendelkezett. A császár teljesítette kérését és elrendelte, hogy a kagán a hunok régi szokása szerint az egész terület feletti fennhatóságot gyakorolja." A kagánt még ugyanezen évben, szeptember 21-én a Fischa folyóban megkeresztelték, s a keresztségben az Ábrahám nevet kapta. 

　

A történeti irodalom a fenti eseményeket általában egymástól független események soraként tárgyalja, pedig valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha tudatosan megtervezett eseménysort látunk bennük. Úgy látszik, 805-ben az avar kagán - mint a későbbiekből kiviláglik, ekkor utoljára - a maga hasznára igyekezett politikai tőkét kovácsolni az ekkor még csak homályosan körvonalazódó, több tényleges hatalommal valószínűleg még korlátok közé szorítható szláv hatalmi aspirációkból. Nem kizárt, hogy Theodor kapkan űj területet kérő követjárása már ennek a tervnek a részeként, a kagán tudtával történt; a kapkan halálát követő gyors reagálás, a régi rang visszaállítását kérő követküldés pedig már a kapkan sikerén építkező, tudatosan eltervezett következő lépés volt. Valószínűleg nem véletlen, hogy az inter Sabariam et Carnuntum letelepített avarok csoportját és annak régészeti hagyatékát nem sikerült és - minden igyekezet ellenére - nem is sikerül elkülöníteni. Az áttelepülés ugyanis - márcsak a kapkan hamarost bekövetkezett halála miatt is - a valóságban meg sem történt (a későbbi forrásadatok némelyikének erre vonatkoztatása és egyfajta „avar kliensállam" feltevése erőltetett, az erre a vidékre vonatkozó adatok a kortársak által még jól ismert belső avar gye-pűhatárra vonatkoznak).

 

A kagán régi rangjának visszaállításában nemcsak az avar fejedelem, de a császár is érdekelt lehetett, ám közel sem csak azért, hogy ezzel a szláv-avar viszonyt újra normalizálja. Azzal ugyanis, hogy a kagán immár az ő kezéből nyeri vissza méltóságának régi rangját, a kagán a vazallusi függésnek egy sokkal szorosabb formáját volt kénytelen elfogadni; a kaganátus most már ugyanolyan tartománya lett a birodalomnak, mint 787-ben III. Tassilo Bajorországa. A függés elmélyülésének nyilvánvaló jele az is, hogy ő az első kagán, aki keresztvízben megmártózott. A elöntés azonban politikailag már elkésett.

 

A belharcok folytatódtak, a hatalmi erő-átrendeződést már nem lehetett megállítani. 811-ben Nagy Károlynak már saját seregét kellett a béke helyreállítása érdekében Pannoniába küldenie. Amikor a császár az év november közepén Aachenbe érkezett, már vártak rá a Pannoniából jött „Kanisauci, az avar fejedelem (Canisauciprinceps Avarorum), a tudun és a Dunánál lakó szlávok más előkelői s hercegei (et alii primores ac duces Sclavorum circa Danubium babitantium), akik a Pannoniába parancsolt csapatok hadvezérei által a vezérek elé idéztettek" (Ann. Regni Francorum ad a. 811).

 

Az ekkor megkötött béke - talán, mert lényegében a kialakult status quo elismerését jelentette - tartósnak bizonyult. Pannónia véglegesen betagolódott a Karoling birodalomba, mint annak legkeletibb provinciája, ezzel együtt - a jugurrus után most már a másik, tényleges hatalommal járó méltóság -, a tudun intézménye is megszűnt, többé nem szerepel a forrásokban. A peremterületeken laza függésű, szövetségi viszonyban álló fejedelemségek keletkeztek, így a Duna menti szlávo-ké (a későbbi morva és Nyitra központú fejedelemségek) és a dalmát tengerparton az óhorvátoké, míg a Dráva-Száva közének lakossága (Siscia központtal) már

 

　

Pannónia tartomány részét alkotta. A kagán, immár mint a frank császár vazallusa, visszahúzódott a Tiszántúlra. 817-ben, amikor Jámbor Lajos fiai között felosztotta a birodalmat, a még szinte gyermek Német „Lajos Bajorországot, a karantánokat, a cseheket, az avarokat és a szlávokat, akik Bajorországtól keletre laknak, és a két királyi udvarházat a Nordgauban, Lauterhofent és Ingolstadtot kapta". A Kárpátmedencei avarok és szlávok területét, a plaga orientalist (a keleti területet) ekkor tehát már oly mértékben a frank birodalom részének tekintették, hogy őket és földjüket a birodalom más tartományaihoz hasonlóan örökíthetőnek vélték. Az avarok képviselője egyszer, 822-ben még megjelent a birodalmi gyűlésen Frankfurtban, amikor úgy érezhették, hogy közbenjárásuk talán segít a délvidéki konfliktus megoldásában. Ennek látható sikertelensége után azonban a jelenlétnek még ezt a korlátozott formáját sem használták ki."