Mint, ahogy azt a leírtakból következtetem, te is elég kuszán látod az eseményeket a sorozatban.

Kétség kívül történik mindig valami, de sokszor igen zavarosak a történetvezetések, a folytonosság gyakorta megszakad, s még ebben a felgyorsult világban is néha követhetetlen a sorozat. Egy dolog nagyon látszik: hihetetlenül divatos szeretne lenni a sorozat, csakhogy ez nagyon nem megy neki. Egyrészt a fentebb soroltak miatt, másrészt a Dallas ikonok életkora miatt. Jockey is ezzel a mobilozással, meg a tabletgéppel olyan volt, mint Köbüki a Mézga családban... Nagyon elütött tőle ez az újfatja technikai világ.

A másik, hogy Ryland kivételével minden mellékszereplő sótlan. Hol vannak ők Morgan Brittanyhez vagy Priscilla Poitiers-hez képest, akár Emmára, akár Ryland anyjára, vagy egész egyszerűen Cliff verőembereire gondolunk?

Christopher sem sokkal különb, mint Johnny, nincs igazi ellentét köztük. Ami van, az pedig nem erkölcsi alapú.

Ami viszont pozitívuma a sorozatnak, hogy a második évadtól, mintha lassabb ezért követhetőbb lenne a történetvezetés, nincs annyi mellékszál, s talán a nulla lelkifolyamat-ábrázolás is mintha erősödött volna egy kicsit. A régi Dallas néha olyannyira el volt találva, hogy jóízűt lehetett kacagni rajta, vagy akár sírni is. Ezen az új sorozaton, sajnos, egyiket sem tudok.

Patrick Duffynak kéne átvenni az irányítást a rendezésben, visszamenni a Lorimar kaliforniai stúdiójába a jól megszokott belső díszletekhez, újra előkeresni azt az irodaházat, amelyből kiköltöztette őket Jeremy Wendell 1987-ben. Az egyik szoba Christopheré, a másik Johnnyé, a harmadik, Jock egykori szobája pedig Bobbyé lenne. Samantha meg kaphatna egy irodát McKay mellett.

Amúgy irtó nagy húzás lett volna, ha Katherine Wentworth visszatér, de ezúttal Christopheren próbálna bosszút állni, Bobby fián, vagy esetleg Annen. Kicsit feldobta volna az érzelmi vonalát a sorozatnak, s megtörte volna egy kicsit ezt a Barnes-maffia-vonalat.