Köszönöm szépen mindenkinek a hozzászólását! Már az a tény, hogy kibeszéltem magamból, amit gondolok és elolvastam a számomra sok reakciót segített, hogy végiggondoljam az egészet. És persze a döntés az enyém, a miénk. Talán a reakciók nélkül ma végzetes, nehezebben kezelhető helyzetbe navigáltuk volna magunkat.

 

A lényeg, hogy valamilyen informatikai hacacáré miatt ma délben mindenki haza mehetett. Írtam és ezzel szinte egyszerre kaptam egy sms-t, a lényeg, hogy beszélnünk kellene. És meg is tettük, egy parkban ülve.

 

Végül is Ő kezdte. Megkérdezte, hogy nincs-e valami mondanivalóm a számára, mert úgy érzi napok óta valamit kerülgetek és lehet, hogy magamtól sosem kezdenék bele. Miközben nemsokára haza megyek. És azért kezdeményez, mert tart tőle, hogy én nem merek. Nagy levegőt véve elmondtam és azt is, hogy alapvetően őrületnek tartom az egészet. Nem lepődött meg egy percre sem, sőt. Egy két könnycsepp is legördült az arcán. Szerinte is nagyon felkavaró a helyzet, de a szívnek nem tudunk parancsolni. Viszont amennyire lehet épp ésszel kellene végig gondolni, amíg nem késő. És akkor megkérdezte, hogy mi legyen. A hogyan tovább kérdése amúgy is bekövetkezne, de talán még jobb most. És megfogta a kezem, és így beszéltük végig a lehetőségeket.

 

1. Mindent feladok otthon, csak azért megyek haza, hogy felszámoljam eddigi életemet és jövök ki. Ez rögtön a What if-be torkollott. Mert ha egyedülálló lennék, akkor habozás nélkül megtenném. Nem lenne egyszerű, de kivitelezhető lenne, végül is nem én lennék az első aki a szerelme miatt országot földrészt váltott. De nem ez van és ezt csak úgy nem tehetem meg. Megjegyezte, hogy Ő nem akar egy szétrúgott házasság okozója lenni és nem akarja, hogy ezt tegyem. Mondtam én sem.

 

2. Kihasználjuk ami kevés időnk van együtt. Másnak egy élet jut, nekünk alig pár nap, hét. Mivel érzelmileg sokat jelentene a dolog, nem tudnánk úgy túllépni, mint egy egyéjszakás (páréjszakás) kalandon. Alapvetően egy kaland nem lenne ellenünkre, de amit érzünk egymás iránt nem engedi. Borzasztó lenne, a naptárra nézve kezdeni, befejezni napjainkat, tudva, hogy egyszer letelik az idő. És bár egy-két napot ráhúzhatnék a végén, de az mit oldana meg? Csak tovább tartana a sírás.