látodnincsmitmondanom Creative Commons License 2013.06.12 0 0 22285

Van ez a vers. Egy ránézésre érdektelen könyvet egyszer felnyitottam. Itt nyílt ki. Basszus, olyan sokat jelentett már ez nekem, nem is egyszer. Egyszer... szerettem volna ezt elmondani valakinek, nem sikerült. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát...

Velem szemben, a kettős dróthálón túl,

te, egy másik sarokban. Mintha szénbe

lennénk ágyazva, olyan iszonyúan tömör a

sötétség, ha leomlanának a falak, akkor is

megőrízné a szoba alakját. Időnként vaku

villan, ellenőríznek, én pedig láthatlak,

ahogy megkövülten, arcodra fagyott

könnyekkel támaszkodsz a falnak. Hát

hallgasd a hangom, mert csak ezt adhatom

most neked. Egészen a tiéd, érted válik

darabosból zöngéssé, durvából meleggé,

dallamossá. Érzed, hogy ebben az ősi, elemi

sötétben már minden irányból én szólok hozzád;
nem kell hogy láss, hiszen hallod végtelen

erőmet, amely meglágyítja ezt a gyilkos

töménységet. Két idő küzd egymással. Az

egyik hideg, pontosan kimért másodpercek

hátán hordozza a halált, a másik mérhetetlen és

körülhatárolhatatlan, és fölénye addig tart,

míg a találkozásunk végét jelentő csöngetés

nem siet az első segítségére. Beszélek, mert

csak a hangom ölelhet. Most kéz a hang,

combjaid simogatja, körülöleli dohányvirág

derekad, becsúszik az ing alá, a rémülettől

megdermedt mellbimbót melengetni, most

száj, a sovány nyakat csókolja, zsebkendőként

szárítja fel a könnyeket, most ismét kéz, az ingedet

gombolja, s még nem látszik a csöngetés.

 

Orbán János Dénes - Míg nem látszik a csöngetés

 

(fejből írtam, aztán központoztam a könyv szerint :-)  )