Egy kis idézet, egyebekben olvasd el a levélben küldött anyagot:
Kétféle inkvizíció volt; egyházi és spanyol inkvizíció, amelyek egymástól lényegesen különböztek.
A. Az egyházi inkvizíció (hitnyomozó vagy: vizsgáló bizottság, bíróság) az Egyháznak az eretnekekkel szemben a keresztény tan tisztasága s egysége fölött őrködő intézménye, hogy a vallási egység és egyházfegyelem felforgatóinak üzelmeit leleplezze, a megtévedteket a félrevezetéstől óvja. Ennek az intézménynek alapot és megindulást Lucius pápának Barbarossza Frigyessel egyetértésben az albiak ellen 1184-ben kiadott rendelete adott; működésének tulajdonképpeni tere Franciaország déli, Olaszország északi része; célja pedig, hogy e vidékeken az Egyházra és államra egyaránt veszedelmes jellegű eretnekségek (valdiak, katharok, albiak) maradványait kinyomozza, megnyerje, a makacsokat pedig ártalmatlanná tegye.
Utóbb az egyházi inkvizíció általában bármely más eretnekség ellen irányult; a zsidókra természetesen nem vonatkozott, hacsak nem megkeresztelkedett és visszaeső zsidóról volt szó, mert az ilyent mint zsidózó (judaizáló) eretneket éppúgy vonta illetékessége alá, mint a zsidóságra esetleg áttért hitehagyott keresztényt.
Ezek az egyházi inkvizíciós intézmények a püspökök közvetetlen joghatósága alá tartoztak, így tehát püspöki nyomozó székek voltak, és szabályokba foglalt rendtartásuk volt. IV. Ince pápa 1248-ban a dominikánusokra bízta az eretnekek eretneksége feletti egyházi inkvizíciós jogot. Miként előbb a püspöki, úgy most a dominikánus inkvizíció mindinkább elterjedt Európa államaiban: Spanyolországon, Portugálián és Olaszországon kívül Franciaországban, Németországban, Magyarországban, Lengyelországban s utóbb Angolországban, amerre csak védekezni akartak a közveszélyes eretnekek ellen. Azonban utóbb az európai uralkodók az inkvizíciót nem a hitegység megóvására, hanem inkább saját hatalmuk biztosítására kezdték használni.
A közönséges eretnekekkel (Gottschalk, Abelárd, Gilbert, Berengár stb) szemben az egyházi inkvizíció eljárása szelíd volt; büntetésül kiközösítéssel, legfeljebb fogsággal iparkodott őket a hívekre ártalmatlanokká tenni. Azonban ha tanításuk és támadásuk az egyházi és társadalmi rend felforgatására is irányult, és ha nem hagyták abba eretnekségüket, hanem továbbra is konokul ragaszkodtak hozzá, mint nemcsak a hit, hanem az állami törvények ellen is vétkeseknek és lázadóknak találtattak, kiszolgáltatta a világi hatóságnak, amely az ilyeneket állami törvényeik szerin rendesen tűzhalállal (máglyával) büntette és vagyonukat elkobozta. Az Egyház maga sohasem alkalmazott testi fenyítékeket és főleg nem halálbüntetést. A vallatásnál utóbb — habár a pápák tiltották — azon kor világi bíróságainak nem helyeselhető szokása és perrendi mintája után a tortúrát (kínvallatást) is alkalmazták ugyan, de sokkal ritkábban és sokkal enyhébben, mint az akkori világi bíróságok, és mindig tekintettel az egyén szervezetére és a vétség természetére.
Azokért, amiket a mi tisztultabb felfogásunk és humánusabb érzésünk az inkvizíció eljárásában nem helyesel, nem az Egyházat, hanem a kort kell felelőssé tennünk. Egyébként „nem szabad felednünk azt sem, hogy a hitegység és a keresztény társadalmi rend fenntartása a felforgató elemekkel, közveszélyes rajongókkal és tudatos gonosztevőkkel szemben a nyers korban kemény és hatékony eljárást követelt; azok az eretnekségek, amelyek (az egyházi) inkvizíciót életbe hívták, magát a családot, az államot, a házasságot, a magántulajdont és a társadalom alapjait is fenyegették s ha ők győznek, megsemmisül a kultúra, és az emberiség az Egyház 600 éves áldozatos munkája után a barbárságba süllyedt volna vissza.” (Katolikus Lexikon, II. k. 363. old. Budapest 1931.)
Az egyházi inkvizíció intézményét III. Pál pápa 1542-ben átszervezte, V. Sixtus pápa pedig 1587-ben megszűntette és helyébe a hit tisztaságára ügyelő Congregatio Romanae et universalis Inquisitionis Sancti Officii nevű egyházi bizottságot (Szent Officium) állította fel, amelynek tagjai bíbornokok, kiváló teológusok, akik mellett több egyházi és világi jogtudós működik.
Β. A spanyol inkvizíciót a XV. század vége felé (1480) Katolikus Ferdinand és Izabella alatt a spanyol államhatalom létesítette, s főképpen Spanyolországban működött Célja az államra nézve veszélyes elemeknek, a hatalmukban féktelen s a kereszténységből gúnyt űző marannóknak (titkos zsidóknak) és utóbb a moriszkóknak (titkos mohamedánoknak) megtörésével a spanyol nemzeti és vallási egységnek megmentése.
Nagy tévedés vagy rosszakaratú célzatosság tehát azt állítani, hogy a spanyol inkvizíció voltaképpeni célja a zsidók vagyonának lefoglalása, elkobzása volt, amelyen a korona és az egyház osztozott. Első és főcélja a kereszténységnek és a spanyol nemzetiségnek a mindent elnyelő marannók, vagyis a keresztény álarc alá rejtőzködő titkos zsidóság ellen való megvédelmezése.
A spanyol inkvizíció (habár megtartotta az egyházi inkvizíciónak külső formáit) nem volt egyházi, hanem világi, állami, politikai intézmény. Inkvizítorait, akár egyháziak, akár világiak voltak, a király nevezte ki, s ő mentette fel állásuktól, tőle kapták javadalmazásukat, az utasításokat; hatalmukat — ha papok voltak is — nem mint az Egyház, hanem mint az állam, a király hivatalnokai gyakorolták, az ő nevében hozták és hajtották végre az ítéleteket.
Azonban ez az eredetileg fajvédelmi célból létesített intézmény mindinkább a királyi abszolutizmus előkészítője lett a nemességgel és papsággal szemben.
A zsidó Grätz történelmi munkájában a spanyol inkvizíciót saját zsidó elfogultsága szerint tárgyalva, Izabellát „bigott”-nak, vakbuzgónak nevezi, s azt mondja, hogy ő és Ferdinand az inkvizíció felállításával Spanyolország elnyomorítását és hanyatlását egyengette. (Geschichte der Juden, V. Bd. Leipzig, 1864. 300.—363. old.) Azonban téved, mert Spanyolország későbbi hanyatlását más okok idézték elő.
Tagadhatatlan, hogy Ferdinand a spanyol inkvizícióval nemcsak nemzeti és vallási egységet teremtett, hanem amennyiben az inkvizíciónak utóbb főtörekvése a Luther Mártonnal (1483—1546) kezdődő protestantizmus beszivárgásának meggátlására irányult, — megmentette Spanyolországot attól a hitszakadástól, amely az újkor elején Európa többi országaira véres polgárháborúkat zúdított.
A spanyol inkvizíció rendkívül kemény eszközökkel dolgozott (hosszas vizsgálati fogság, kínvallatás, életfogytiglani börtön, máglyahalál).
A spanyol inkvizíciót nem lehet és nem szabad az Egyház rovására írni, hisz a pápák ezen állami intézmény ellen tiltakoztak, annak túlszigora s különösen eleinte tapasztalt súlyos visszaélései ellen gyakran felemelték szavukat.
A spanyol inkvizíciót, mintegy negyedfélszázados működése után, csak 1820-ban szüntették meg. Később újból feltámasztották ugyan, de csak rövid ideig működhetett, mert ezt az intézményt 1834-ben az államtanács végleg eltörölte. Portugáliában is csak 1821-ben oszlatták fel az inkvizíciót.
Ha az inkvizíciót támadják, rendesen a spanyol inkvizíciót értik, mert tulajdonképpen erre vonatkoznak az inkvizíció-ellenes vádak. Azonban a spanyol inkvizíciónál sem szabad figyelmen kívül hagyni a következőket:
a) Elsősorban azt, hogy a spanyol inkvizíció főcélja eredetileg az egymással összejátszó s a keresztény Spanyolország ellen többször összeesküvő marannók és moriszkók (színleg megtért mórok) üzelmeinek kivizsgálása volt, ami közvetetlenül nem is vallási, hanem államvédelmi szempontból történt. Abban az évszázados önvédelmi harcban, amelyet a spanyol kereszténység vívott két esküdt ellenségével, a mórokkal és zsidókkal, az inkvizíció volt a keresztény nemzeti királyságnak utolsó fegyvere a hatalmában elbizakodott és egész Spanyolországot zsidó uralom alá vetni akaró (titkos) zsidóság, valamint az afrikai hitrokonainak és a törököknek segítségével a régi mór uralom újból való felállítására számító mórok (moriszkók) ellen. Pedig a spanyolok, akik majdnem 800 éven át nyögtek a mór uralom alatt, rettegtek ennek visszatérésétől, Spanyolországnak újabb leigázásától.
b) A XV. század bíráskodása az egész világon kíméletlen, sőt kegyetlen volt; ellenben a spanyol inkvizíció peres eljárása minden szigorúsága mellett is sokkal humánusabb, enyhébb volt, mint abban a korban az összes más világi, állami bíróságoké. A kínpad alkalmazásában az inkvizíció sokkal nagyobb óvatosságot fejtett ki, mint más országok törvényszékei. Csak a főinkvizítor különös engedélyével és mindig egy ellenőrző orvos jelenlétében történhetett a testi fenyíték alkalmazása; idővel az eredeti szigorúság enyhült; 1500-tól kezdve szigorúan tilos volt a kínpad ismételt igénybevétele. Hogy pedig egyáltalán miért használta a középkor a tortúrát (kínvallatást), annak az a magyarázata, hogy a középkori büntető igazságszolgáltatásnak az volt a felfogása, hogy a bizonyítékok királynéja (regina probationum) nem a tanúk vallomása, hanem a beismerés. — A tűzhalál (máglya) nem volt az eretnekek sajátlagos büntetésneme, hanem a XV. és XVI. században mindenfelé az isteni Felség megsértőinek külön büntető eszköze.
Az inkvizíció börtönei is különbek voltak, mint azon kornak börtönei általában; mind jól ívezett, világos és száraz szobák, amelyekben a fogoly nem volt vasra verve, föl s alá mozoghatott. Az élelmezés is sokkal jobb, mint más börtönök foglyaié. A beteg foglyok ellátására különös gondot fordítottak. A foglyokat az inkvizíció megbízottja időnkint megkérdezte, vajon a felügyelő és az őrök jól bánnak-e velük.
Az auto da fé nem volt az elítéltnek megégetése, miként azt az irányzatos történet- és regényírók mesélik. A spanyol fé (— hit) szó nem tévesztendő össze a francia feu (— tűz) szóval. Az auto da fé, latinul: actus fidei (= hitcselekmény, hittény) vallási cselekmény volt, még pedig vagy az ártatlannak szabadon bocsátása, vagy a megtérő bűnbánónak kiengesztelése az Egyházzal, ami úgy történt, hogy az illető (újra feléledt hitének jelképezésére égő gyertyát tartva kezében) hitvallást (actus fidei) tett; ez a hitvallás s egyben a tévtanok megtagadása az ezzel kapcsolatos buzdító prédikációval volt az auto da fé.
Az immuraitio (a latin murus = fal szóból) nem volt „elevenen való befalazás”, miként azt a középkori latinsághoz nem értő regényírók gondolják, hanem: bebörtönzés; magánzárkába („négy fal közé”) tették az illetőt.
A sanbenitó vagy sacbenito (latinul: saccus benedictus; spanyolul: sacco bendito = megszentelt zsák) sem „kényszerzubbony”, sem „gúnyköpenyeg”, hanem sárgás-barna durva vászonból készült köntös-féle, az egyháztól megszentelt vezeklő ruha, amilyenbe életük vége felé a középkori uralkodók közül is sokan öltöztek, és készültek a halálra. Ilyent kellett az inkvizíciótól felmentetteknek bizonyos ideig viselniök. A világi hatóságnak kivégeztetés végett átadott megátalkodott eretnekek e ruháján pedig rendesen tűznyelvek és az ördög képei voltak festve.
c) Az inkvizíció áldozatai nem mind hitük, illetőleg hitetlenségük (eretnekségük) miatt bűnhődtek; mert a spanyol inkvizíció elé tartoztak már Torquemáda inkvizítorsága alatt nemcsak minden vallási, hanem más erkölcsi vétségek és polgári, politikai bűntények egész sora: istenkáromlás, többnejűség (mór import), paráználkodás, szodomai bűn, templomfosztogatás, kémkedés, hazaárulás, lázadás, gyilkosság, csempészés, uzsoráskodás, varázslás és a „boszorkány-ügy” is.
d) Mint minden emberi intézménynél, úgy a spanyol inkvizíciónál is történtek visszaélések. Tagadhatatlan, hogy a spanyol inkvizíció a vádlottakkal gyakran nagyon is szigorúan bánt; tagadhatatlan az is, hogy áldozatainak száma nem csekély volt. (Gams, III, 2. 74. old. szerint az eretnekségek miatt kivégzettek száma körülbelül 4000.) Azonban tagadhatatlan az is, hogy az irányzatos és szántszándékkal hamisító történetírás, főként az egyházellenes történetírók, akik a spanyol inkvizíció hibáiért az Egyházat szeretnék felelőssé tenni, az inkvizíció kegyetlenségeit lelkiismeretlenül kiszínezik és áldozatainak számát igazságtalanul túlozzák, még pedig főként a hazaárulás miatt Franciaországba menekülni kényszerült, de utóbb innen is kiutasított Llorente Juan Antonio (1756—1823), spanyol hitehagyott kanonoknak és szabadgondolkodó írónak irányzatos „Histoire critique de l’ inquisition d' Espagne” (Paris, 1817—1818) című négykötetes munkája alapján. (Magyarra is lefordították: „A spanyol inkvizíció története.” Pest 1863.) Llorente, a „homo mendax”, túlzásait és torzításait újabban a protestáns Schäfer cáfolta meg („Beiträge zur Geschichte des spanischen Protestantismus und der Inquisition des 16. Jahrhunderts, 1902. 3 kötet). Mindazáltal az egyházellenes történetírók irányzatos hamisításai révén a spanyol inkvizícióról mesélt rémhistóriák kiirthatatlanok a ponyvairodalmi rémregényekből.
e) A vallási türelmetlenséggel vádolt inkvizíciónál a XVI. és XVII. század úgynevezett hitújítói semmivel sem voltak türelmesebbek a katolikusokkal szemben, semmivel sem tisztelték jobban a „lelkiismereti szabadságot”, sőt az „akié az ország, azé a vallás”, (cujus regio, ejus religio) protestáns elvet — amelynek keresztülvitelével hódított tért — ugyancsak türelmetlenebbül és kegyetlenebbül gyakorolták a katolikusokkal szemben, mint az inkvizíció. (Zwingli, Kálvin, VIII. Henrik, VI. Eduard, Erzsébet stb.)
f) Ha igazaknak tartanók is mindazokat a túlzásokat, amelyeket az egyházellenes írók mesélni szeretnek, bizonyos, hogy az inkvizíció működésének egész tartama alatt nem esett annyi ember áldozatul, mint csak egyikében is azoknak az országoknak, amelyekbe a protestantizmust fegyverhatalommal bevitték, mint Angliába, Hollandiába, Skandináviába, Írországba, stb., ahol ezerszámra gyilkolták meg a hitükhöz s a pápához hű katolikusokat. Mi a spanyol inkvizíció a protestáns türelmetlenség vértanúival összehasonlítva!?... A protestánsok nyomozó törvényszékeinek és vértörvényszékeinek borzalmai mellett a spanyol inkvizíció még — ártatlan dolog volt... És mégis, noha e tények köztudomásúak, s azokat a protestáns tárgyilagos történetírók sem tagadják, — azokat el szokás hallgatni, s arcátlanul a katolikus Egyháznak (!) vetik szemére a spanyol inkvizíció borzalmait.
g) Az Egyház ellenségei, hogy az Egyház ellen hangulatot csináljanak, tudatlanságból-e, vagy gonoszságból a spanyol inkvizíció szigorát az Egyháznak tudják be, holott éppen a pápák (IV. Sixtus, X. Leo, XIII. Gergely, III. Pál) voltak azok, akik a spanyol inkvizíció ellen, úgy amint azt a spanyol királyok alkalmazták, ismételten tiltakoztak, sőt az egész intézményt törölni, vagy legalább is megreformálni akarták, a hatalmukkal visszaélő inkvizítorokat ismételten kiközösítették, a bírákat állandóan mérsékletre intették, de rendeleteiket elsikkasztották vagy kihirdetéseiket a királyok megakadályozták.
h) Az Egyház sohasem térített, és nem is térít erőszakosan, mert elvi álláspontja, hogy akarata ellenére senkit sem szabad a hitre kényszeríteni. („Ad amplexandam fidem catholicam nemo invitus cogatur”. CJC. can. 1851.), s hogy a hit tisztaságának megőrzésére kizárólag lelki eszközökkel kell törekedni. (Nem is váltak az Egyház dicsőségére sem a nyugati gótok uralma alatt, sem az utóbbi korokban kényszerrel megkereszteltek.) Ezért helytelenítette az Egyház mindenkor az államtól kiinduló vallási kényszert, amennyiben azt az inkvizíció gyakorolta, aminek jogosultságát soha el nem ismerheti. Ez az oka annak, hogy bármily hasznos szolgálatot tett is az inkvizíció Spanyolországnak, erőszakoskodásait s a kegyetlenség minden egyes tényét a pápák mindig rosszallták, elítélték."
Forrás: Huber Lipót
