Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE

/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin-top:0cm; mso-para-margin-right:0cm; mso-para-margin-bottom:10.0pt; mso-para-margin-left:0cm; line-height:115%; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin; mso-bidi-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}

 

A város ahol lakom, kis túlzással a rendszerváltás óta ugyanazt a polgármestert nyögi, akivel eleinte nem is volt semmi baj, mert ahogy az lenni szokott, kezdetben minden jól indul, szép remények és még szebb szavak fűznek össze embereket, akik aztán évek múlva legszívesebben a vízbe fojtanák a másikat. Mert a hatalommámor a legtöbbeket megfertőzi, akik a közelbe kerül, mások meg úgy hozzászoknak ahhoz, hogy irányítanak, hogy egyszerre már nem csak ők, hanem gyermekeik is természetesnek veszik azt, hogy minden úgy történik, ahogy ők akarják.

Történetünk valahová a ’90-es évek elejére nyúlik vissza, amikor a csúnya és gonosz multinacionális cégek beözönlöttek az országba és rátették a kezüket a gazdaság különböző területeire. Így nálunk például egy jól ismert francia multi a közétkeztetést vette át az önkormányzattól, és működött is rendben és szépen, ahogy kell - több,  mint húsz évig. A központi konyha a helyi iskolák és óvodák ellátásán kívül számos városi rendezvény lebonyolításában is részt vett, és megszámlálhatatlan alkalommal segítette ki a hivatalt nemcsak tárgyi eszközökkel (amit még természetesnek is vélhetünk egy kis közösségben), hanem szakmai tudásával is. Itt kell megemlítettem az olyan szavakkal leírhatatlan emberi tényezőket, amelyek tényleg csak egy kisvárosban jellemzőek, ahol mindenki ismer mindenkit. Itt egészen egyszerűen olyan odaadásról van szó, amely sajnos manapság már egyre kevésbé jellemző az újonnan munkába álló generációra. Ami azt illeti, a konyha részéről nyújtott szakmai és emberi segítség legtöbbször több, mint jól is jött a különféle ügyekben megbízott hivatali emberkéknek, akiket előszeretettel telepítettek be a városba valahonnan a határ mellől. Félreértés ne essék: semmi bajom sincs sem a román, sem a szlovák sem a szerb, sem akármelyik külhoni magyar kisebbséggel, csak épp soha nem értettem, hogy elsősorban miért nem a helyi embereknek adunk munkát, s utána, ha lehet,  másoknak? Hogy miért kell túlzásba esni testvérváros ügyileg (is), hogy miért kell idehozni a művházba szerb festőket, mikor itt is vannak tehetséges emberek

 

És akkor térjünk is vissza a konyhára, ahol a szolgáltatók két évtizeden keresztül mindent megtettek a város megelégedésére, gyakran energiájukat, idejüket, hétvégéiket nem kímélve dolgoztak azért, hogy a városban zajló események megfelelő színvonalát biztosítsa. Nem is ragozom tovább, hogy micsoda odaadás, szellemi és testi energia szükségeltetett ahhoz, hogy a dolgok évekig jobbára rendben menjenek, hiszen gyakran már eleve azt is rossz volt nézni, ahogy bizonyos emberek hozzá nem értése, dilettantizmusa kereszteződik némi politikai meggyőződéssel és ez felülír minden elemi emberi ésszerűséget és szabályt.

 A konyha sorsa aztán akkor pecsételődött meg, amikor a kormány kimondva (javaslatokat téve) és kimondatlanul (az övéit szóban kötelezve) intézkedni kezdett az ügyben, hogy a közétkeztetés minél inkább állami központú, egyoldalú legyen. Arra most nem térek ki, hogy a közeljövőben miként szeretnék államosítani az egész ország menzarendszerét (Nemzeti Menza), hogy aztán a különféle szlovák, lengyel, albán és egyéb üzleti partnereik beszállíthassák a magyarnak álcázott terményeiket a szintén hazainak tűnő üzletláncokon keresztül. (az a hárombetűs piros üzletlánc, amelyben az ABC betűi szerepelnek)

            Jól működő rendszerek meggondolatlan átszervezése, újcsettintéssel való átszervezése jól bevált szokása a magyar „szakembereknek” különösen a jelenlegi kormánynak. De ne nyúljunk mélyre a politikába, egyik sem jobb, mint a másik, és itt most inkább az emberi birkaságot szeretném reprezentálni.

            Mert elég volt egy kósza gondolat valaki részéről a hivatalban, és a szolgáltatóval 2012 nyarán máris felbontásra került a több évtizedes szerződés. Mellékszálként még érdemes megemlíteni, hogy a szolgáltató cég néhány éve tízmilliós beruházást eszközölt a konyha külső felújítására, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a közös együttműködés még évekig eltarthat. A kis naivak, nem ismerték a helyiek hozzáállását, miszerint addig használunk valakit, amíg érdekünkben áll, aztán eldobjuk.

            Ezután fél évnek kellett eltelnie, mire a polgármester úr vette a fáradtságot, hogy karácsony tájékán végre közölje, mi a célja a konyhával, mit akar vele kezdeni vagy kinek akarja „odaadni”. Ó, ne tessék ezen meglepődni, hiszen manapság így megy ez: ott van például a Gasztro TS nevű albertirsai cég, akiknek évtizednyi múltjuk sincs, viszont a két vezérigazgató egyike a Közbeszerzési Tanács tagja, a másik meg valamelyik miniszter rokonságába tartozik. Ugye ne meséljem el, hogyan nyertek el minden pályázatot az elmúlt két évben? Na de végre kiderült, hogy a városi konyha végül az önkormányzat kezébe fog visszaszállni, így aztán az utolsó pillanatban, félévnyi szívroham közeli állapot után a dolgozók is fellélegezhettek, hogy mégiscsak lesz munkájuk januártól. Merthogy a szerződést már január végétől lejártnak kellett volna tekinteni (fél év a felmondási idő), viszont az utolsó pillanatban valamelyik okos rájött, hogy ez így még sem jó, talán még sem okos dolog szezon közepén felbontani egy szerződést, kipakolni egy egész konyhát egy hétvége alatt, hogy hétfőn már máshogy legyen? Én már akkor sem értettem, miért nem lehet kicsit jobban átgondolni előre mindent, de aztán rájöttem, hogy ezeknek az embereknek fogalmuk sincs, hogy mi hogyan működik, egyszerűen ülnek egy tárgyalóasztalnál és elfogadnak néhány jól hangzó, üzletileg is jó lehetőségekkel kecsegtető dolgot. Nekik végül is mindegy, hiszen ezután is ugyanúgy megkapják majd a százalékaikat a zsírosbödönből, legfeljebb valamelyest több lesz, vagy nem.

            És megkezdődött a sáskajárás. Hetente érkeztek szakemberek, felmérők, ilyen-olyan véleményformálók, hogy miként is legyen a konyha működése majd az új szezonban. Gyakorlatilag a konyha alaprajza sem volt meg sehol, de hagyjuk is, ez légyen a legkevesebb, hiszen a tervek hirtelen óriásira hágtak, több százmillió forintról beszélünk már, amiből persze még egy fillér sincs. Mondhatni ez lehet a totális felelőtlenség abszolút példája, emberek életével, munkahelyével, gyermekeink ellátásával való könnyed szórakozás, játszadozás. Az illetékesek ugyanis most kezdenek el rájönni, hogy mennyi plusz költség adódik, hogy mennyi mindent számba kell venni, amire eddig nem gondoltak, és bizony menet közben derülnek ki a legváratlanabb fejlemények. Ja?!

            Az, hogy mennyire sunyi és megbízhatatlan az egész társaság úgy ahogy van, nagyon jól jellemzi az a mozzanat, amikor is a városi gimnázium helyi élelmezésvezetője (aki önállóan, a közös menzától függetlenül kb 180 adagot főz helyben) megjelenik a napközis konyhán, és „felméri” a helyzetet. Nagyképűséget sem mellőző szavaiból rögtön kiderül, hogy fogalma sincs arról, hogyan működik a rendszer, de hát hogyan is lenne, amikor néhány évvel ezelőtt még vízóra leolvasóként dolgozott. Hogy miként kerül ő a képbe? Valószínűleg ezzel a túlképzett szakértővel akarják majd megoldani a város étkeztetését, csak éppen erről senki nem beszél. Vagyis tudja már az egész város, csak épp az érintettek nem. Mert a tisztelt illetékesek arra sem vették a fáradtságot, hogy megkérjék a konyhán húsz éve „bejáratott” dolgozókat, hogy ugyan szóljanak már hozzá valamit. Az említett hölgy nem érezte szükségét annak sem, hogy esetleg beszéljen a jelenlegi vezetővel egy ekkora konyha működését illetően Azt már meg sem említem, hogy persze Erdélyből költözött ide. Higgyék el, nem vagyok sem rosszindulatú, sem rasszista, sem semmi, csak épp felmegy a pumpa az ésszerűtlenségtől, amely a városomat jellemzi, és tudom, hogy nem vagyok egyedül. Sőt! Csak éppen senki nem mer megszólalni, mert lehet, hogy úgy gondolja, mint én, de pénzügyileg nem érdeke, vagy egyszerűen az állásával játszik, ahová pikk-pakk beraknak valakit Erdélyből, ha nem tetszik a rendszer.

Engem ez az egész egyébként a kommunizmusra emlékeztet, ami tekintve a jelenlegi politikai helyzetet, meglehetősen disszonáns, de mégis: mindenhol besúgók, mindenhol az előre meghatározott módon kialakított rendszer, mindenhol a barátaink barátai ülnek a székekben, és semmit nem számít a tudás, csak azt, hogy milyen színű vagy. Nem beszélve a demokrácia módszeres és bár látványos, mégis nemzetinek álcázott feldarabolásáról meg a totális államosításról, amely szintén jól le van lakkozva valamiféle mézes-mázas fedőréteggel.

Aki mást mond ellenség - aki bőg, az a jó ember

            Nem tudom mi lesz a sorsa a konyhának a következő évadban, nem tudom mit fognak enni gyermekeink jövőre, egy biztos: ellátást kapni fognak, mert az élet nem áll meg, tehát előbb utóbb lesz valahogy. A többi már csak azon múlik, kinek, mi az érdeke. Valami készül az biztos, hiszen túl nagy a csönd, s ismervén polgármesterünk szokásait, ez zavaróan hat, hiszen, ha biztos lenne a dolgában már bizonyára nagy szavakkal, büszkén nyilatkozott volna a fejleményekről. Éppen ezért az az érzésem, hogy itt valami sumákolás folyik, és már minden el van rendezve. A pofátlanság netovábbjaként említsük meg még, hogy mindezek után természetesen igényt tartanak a régi vezetők segítségére. A helyi lapban ugyanis már „megígérték” hogy megtartanak mindenkit. Hát persze, hogyan is nézne ki egy politikustól, ha egyenesben lapátra tenne egy tucat embert. Megérzéseim azt súgják, felvesznek mindenkit szerződéssel egy - vagy a nyugdíjas korúakat csak fél - évre, aztán, ha már „beindult a rendszer” szépen mehet haza mindenki, és hoznak némi friss húst. (értsd: néhány barátot )

             Mindenesetre ezúton köszönjük meg a konyha dolgozóinak az elmúlt húsz –huszonöt évet: a finom paradicsom meg gyümölcslevest, a felülmúlhatatlan aranygaluskát (vélhetően az utolsót ettük áprilisban, és ki tudja eszünk-e még olyat valaha?), a sültes tálakat a ballagásra, meg a karácsonyi bejglit a fa alá. A vendégeknek meg a mosolyt és kedvességet és a biztató szavakat is - más embereknek meg, akik felveszik magukra ezt az inget: köszönjük az együttműködést.