sokévvel ezelőtti vélemények a Helsinki Koncertről:

 

balint

 

Az én véleményem: Gyorsan megtámadnám a Volume 2 - A Helsinki koncert című albumot. Nem azért mert rossz, vagy csapnivaló, hanem mert vannak jobbak ebből az időszakból, és ez azokhoz képes egyáltalán nem kiemelkedő. Illetve van egy nagyobb gondom is: nem tetszik a keverés, baromi hangos a lábdob, valahogy kilóg az egészből, nem jó. Ami nem tetszik még, azok a szólók: se Napoleon, se FZ nem szólózik itt túl szépen, unni szoktam - bár tudom, sokaknak más erről a véleménye. Néhány héttel korábbi a Dub Room Specialban is hallható koncert - kilométerekkel jobban szól, jobb szólókkal, szerintem jobb hangulattal. Mintha nem is két hét, de legalább pár év lenne a különbség. De a Roxy felvételeket is jobban szeretem ennél. Egy: gyönyörűen szólnak, kettő: gyönyörűek a szólók, három: az atmoszféra is egészen kivételes. A Big Swifty (volume 1) valami elképesztően gyönyörű. És talán a pozan puhasága, meg a kis közönség, a kis hely okozta intimitás miatt az egész olyan meleg, belsőséges. És ti, hogy látjátok? B

 

zoli

 

Én nagyon bírom a Helsinki koncertet. Jó a hangulata. Van rajta finn tangó. És a lábdobok pedig csak szóljanak! A sorozatból ez az egyik kedvencem. Többek között azért, mert teljes koncertet tartalmaz. Ha részletesebben szeretnék hozzászólni a témához elő kéne vennem a kazettáimat, de itt nincs deck... :)

 

Ungawa

 

az biztos, hogy részletesebben végig kellene hallgatnom a Helsinkit, mert régiek az emlékeim róla. mindenesetre további (természetesen szigorúan szubjektív) érveim mellette: - ezen van Zappa legjobban sikerült (egyetlen igazán jól sikerült...?) rögtönzött színpadi hülyéskedése: Room Service - ezen van Zappa legjobban sikerült rögtönzött "kedveskedjünk valami házi specialitással a házigazdáknak"-blokkja: Satumaa (Finnish Tango) - ez Zappa leginkább sodró hangulatú koncertje, a legőrültebb hangszerelésekkel (RUTH! RUTH! RUTH!) a szólók - hát istenem, van, hogy Zappa nem hibáz rá. én éppen azért szeretem a gitárszólós lemezeit, mert ott egyben, sűrítve vannak a szólói. sok szólóját egyes lemezeken legszívesebben kidobnám a francba.

 

Ungawa

 

nekem a Helsinkiben éppen az tetszik, hogy (Zappánál legalábbis) minimális hangszerelést alkalmaz, mert relatíve kevesen voltak. úgyhogy az összes olyan felvetés (ami egyébként teljesen jogos), hogy máshol esetleg gazdagabb a hangszerelés, az nekem ebben az esetben fokozza a Helsinki hatását: nagyon bírom ezt a "kamarahangzást". a szólókat igyekeztem tőlem telhető lelkiismeretességgel hallgatni, és döntő többségük szerintem kifejezetetten jól sikerült, de persze ez is szubjektív.

 

mB

 

Egyébként tényleg érdekelne, hogy másnál hogy szól ez a CD, mert még azt is el tudom képzelni, hogy az enyém hibás, mert TÉNYLEG kilóg a lábdob, ami semmi más felvételen nem érződik így, kalózokon sem. A hangszerelés: tudom, hogy ugyanaz a hangszerpark, mint a Dub Room-on, önmagában szeretem is, de pont az azonosság miatt meglepő nekem, hogy amott telítettnek, emitt üresEBBnek hangzik ugyanaz a felállás. Tegnap végighallgattam egy 74 novemberi koncertet - jobb volt, de lehet hogy a dolog gyökere ott van, hogy hozzám érzelmileg nem áll közel Zappa akkori szólózása, például. Volt itt egy 15 perces Trouble Every Day meg egy 15 perces Montana, remek pillanatokkal, de - érzésem szerint sok elbizonytalanodással, tétovasággal. Valahogy olyanok a szólók, mintha teljesen leszakadnának a dal egészétől. Persze, tudom, ez ismerős, általános Zappánál, de nem ennyire. Az RDNZL is ilyen - iszonyú húzása van a főtémának, és hopp, megállunk, és egy egész más világ kezdődik, még a Zappai montázs-világ viszonylatában is. Szóval különös, de a Dub Room (74 aug) nekem TÉNYLEG jobban szól, tényleg jobban együtt vannak. Jellemző különben, hogy ebbéli véleményemben teljesen egyedül maradtam, az igazán expertek szerint a 74 ősz-tél a legjobb időszak. Úgyhogy számûzetésbe vonulok. Éljen 73 nyaraaaaaaaaaaaaaaaaaa!!!!! Boáz

 

Wolf

 

A Helsinkin azt is szeretem, hogy Zappa nem szólózza szét a számokat. (a szólóit majdnem mind jobban szeretem külön hallgatni.) a pedálos szólói pedig nagyon tetszenek, tényleg a fiatalkori bluesos vakarászásaira emlékeztetnek, sok ironikus felhanggal. kitérőként hozzátenném, hogy mivel elfelejtettem kazettát cserélni az autóban, ezért az elmúlt hetekben végighallgattam vagy háromszor a Guitar-t, és teljesen ki vagyok ütve. Hihetetlenül jó érzékű válogatás. szinte nincs is minőségingadozás a szólók között. a Sexual Harrasment eleje pedig a zenetörténet kiemelten nagy pillanatainak egyike. :) (időnként rámjön a nagyotmondás kényszere, micsináljak...)

 

Ungawa

 

Helsinki Concert - Bevezetés

 

A Helsinki koncert Zappának azon korszakában készült, melyet műfajilag leginkább a jazz-rockhoz kötődőnek szoktak jellemezni, bár a zene nagy részére legalább ilyen találónak érezném mondjuk a kortárs kamarazene megjelölést is. Chester Thompson, és a hangzást énekével és billentyűs játékával is döntően meghatározó George Duke valóban élvonalbeli jazz-zenészek, a frontember, Napoleon Murphy Brock is kedvelte ezt a műfajt, valamint Tom Fowler, a basszista is képes elég jazzes hangzásokra. Az igazi Zappa-hangzást egyrészt Ruth Underwood, a brilliáns ütőjátékos hölgy, valamint maga Zappa hozta a közösbe, utóbbi itt még talán nem is annyira gitárjátékával, hanem természetesen a szerzeményeivel, abszurd színpadi ötleteivel és a közönség helyenkénti (itt éppen viszonylag szelíd) provokálásával. A zenekar hangzása ezen a felvételen hihetetlenül tömör és kifejező: Zappára amúgy sem jellemző a töltelékszólamok alkalmazása, de itt valóban, bármelyik zenész kerül, akár csak pillanatokra is, az előtérbe, vagy csak hallatszik ki a kíséretből, szinte végig nagyon jó, ízes, időnként kifejezetten virtuóz dolgokat hallhatunk. Az pedig néha már egészen döbbenetes, hogy a hat zenész egyes helyeken mekkora hangzavart ("telt hangzást") képes kelteni. Zappától szokatlan módon nagyjából egyben és vágatlanul kapjuk a koncertet, így igazán hiteles lenyomata lett egy 70-es évek közepi Zappa-koncertnek, ebben jóformán egyedülálló a hivatalos sorlemezei közül, és kétségkívül haozzájárul sajátos bájához. Végül brilliáns példája annak, Zappa mennyire igényes, összeszedett, ihletett, kamuzástól és rutintól mentes koncerteket tudott adni a világnak (számára legalábbis minden bizonnyal) egy meglehetősen félreeső zugában is; erre enyhén szólva is csak kevés rock-banda képes.

 

Helsink Concert - 1. rész

 

Nagyon nehéz kiemelni egyes momentumokat a lemezről, annyi remek dolgot lehet hallani. Vicces például, ahogyan az évekkel később kiadott Joe’s Garage lemez egyik dalának akkordmenete feltűnik a nyitó Tush-tush-tush-ban. Az általam általában elég unalmasnak talált Stinkfoot-ban magávalragadó a wah-pedálos, tökös-dögös gitárszóló; mint már említettem, Zappa (az én fülemnek legalábbis így jön át) ebben az időszakban még mélyen a rockhagyományokba ágyazodó, kevésbé újító, de már itt is nagyon egyéni gitározást művel, leginkább még a saját, 60-as évek elején felvett blues-szólóit idézi. Az Inca Roads lendületes, szép, és Napoleon jóvoltából fuvola is feltűnik benne, ha valaki nem zárta volna egyből szívébe ezt a nagyon szeretreméltó figurát, ezután biztosan megteszi. George Duke is nagyon magáénak érezhette ezt a számot, nagyon szép itt is a szólója. Az RDNZL-Village Of The Sun-Echidna-Don’t You Ever Wash That Thing sorozat a zenei tökéletesség és ihletettség csodálatos zappai példája, magával ragadó kamarazene, messze túl a jazz-rock határain. Ruth, aki talán soha nem kapott szólólehetőséget Zappától (nyilván nem is vágyott rá) valami olyan bensőséges bársonyossággal simogatja a xylofon fáját, amire talán csak ő volt képes. A Village Of The Sun a Roxyn kivételes példája annak, hogy Zappa is tud gyengéd-nosztalgikus hangulatba kerülni. Helsinkiben mintha kifejezetten sportot űznének abból, hogyan lehet kirázni a kisujjukból, helyenként dupla-tripla sebességgel ezt a kedves kis számot – érdemes fülelni, ahogyan az általában szenvtelen stúdiózenész Chester Thompson hogyan csempész bele a szaxofonszóló utáni részbe egy kis „antidobolást”. A Pygmy Twylyte igazán vérfagyasztó és lehengerlő, a koncert egyik csúcspontja, ami nem kis dolog egy ilyen viszonylag egyszerűbb számtól. A Room Service szerintem Zappa legjobban sikerült színpadi bohóckodása, sokadszorra sem unom, és a koncert lendületét sem akasztja meg, inkább csak kis pihenő a két rész brutális zenei tömbjei között.

 

Helsinki Concert - 2. rész

 

A következő Idiot Bastard Son érdekes, de nagyon szépen sikerült kakukktojás, Napoleon csodát tesz vele, a Cheepnis ennek a korszaknak egyik legjobb slágere, bár a Roxyn hallható változatot nem tudják felülmúlni. Én nagyon szeretem az Approximate c. számot is, itt sem rossz, a vicces kórussal, és a Dupree’s Paradise-ban is kivételesen jól sikerült Duke-szólót hallhatunk, az elharapózó színpadi akciók miatt itt mégis kissé leül a koncert. A nagyon vicces Satumaa (finn tangó) lendíti tovább a dolgokat (már legalábbis annak, aki szereti az ilyesmit; az eredeti egyébként meghallgatható Aki Kaurismäki több filmjében is, így például a Távolban úsznak a felhők címűben). A következő négy szám igazi zappai magaslatokban szárnyal, számomra a Dog Breath-hez hasonló számok a legesszenciálisabb Zappát jelentik, és minden csapatának kötelező volt tökéletesen játszani ezeket. Ami viszont nagyon meglepő, és Zappánál talán soha nem fordul elő: a végére szétcsúszik a koncert. Zappatörténeti jelentőségű ugyan a Whipping Post felbukkanása, és a Montana elején is vicces a zenekar többszöri rendreutasítása, de (talán éppen a poén rögtönzött volta miatt) Zappa végül kiválasztja a lehető legunalmasabb tempót az amúgy sem főművei közé tartozó számnak, és ezt már nem is tudja korrigálni. A végén a nyúlfarknyi téma a Big Swiftyből ugyan elég bizarr ebben a formában, de talán nem véletlen, hogy ezután már nincs visszaút, elköszönnek és hazamennek a zenészek. Ezzel együtt a Helsinki koncert igazi antológia-darab, a számomra legszeretetreméltóbb csapat igazi jutalomjátéka. Mindenki tudása legjavát mutathatja meg, mind a csapatjátékot, mind a szólózást tekintve. A végére érve pedig talán nincs az a szőrös szívű Zappa-ellendrukker, akit ne győzne meg a zene arról, hogy 11 éve a zenetörténet egyik leginvenciózusabb, legegyénibb, legtehetségesebb alakja távozott közülünk.