Hamvas legitimált kulturális, esztétikai és etikai érték. A jogutódlási és a legitimált (kulturális, esztétikai és etikai) érték más és más kérdés. Az érték (der Wert)  nem teremtődik és nem számolható fel.  Az értéket aktualizáló személyiség (Hamvas Béla) sem ajándékozhatja oda kisebb-nagyobb csoportoknak, s ezt nem is tette.

Ezt nem is tette, mindvégig tisztában volt az értékek lényegével és sajátosságaival. Itt évek óta azzal a súlyos félreértéssel találkozunk, amit tanítvány nem követ el, vagy ha elkövet, nem tanítvány, valami egészen más. Hamvas Béla pozitív javai (életműve) értéket hagyományozó individuumnak javai és a hagyományozottak köre államilag szabályozott aktus edényében keverednek össze. Ám egyéb szint is létezik. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a szerzői jog és annak átruházásából adódó privát, szellemi-materiális jellegű haszon kötelezettségekkel is jár. Többek között annak a közösségnek lekötelezettjeként, amelynek a nyelvén (a nyelv szintén érték lényegű fenomén) megépíttetett, létre jött. Erről látszik megfeledkezni, erről az etikai és nem jogi aktusról, a legitimált (hamvasi) mű-érték  hagyományozottjainak (magukat tanítványi körének is tekintő) egynéhány egyede.

Hogy bizonyos kiadók milyen lehetőségekkel élnek, az elég zűrzavaros világba vezetheti az egyszerű olvasót, befogadót, szemlélődőt, tekintsünk is el ettől. Milyen könyvcímek kerültek Hamvas- életműkiadás egyes darabjainak címlapjaira (s ezek mennyire eredetiek?), szintén nem érdemes vitatni. A megjelent kötetek egyes kiadásainak gondozása milyen kívánnivalókat hagy, most szó se essék róla. Milyen esszék maradtak ki, milyen tanulmányokat keresünk hiába, milyen levelezés lappang, milyen alapelvek szerint készült a Naplók két kötete, milyen szükséges mutatók, eligazító apparátusok maradtak el, most nem látjuk szükségesnek firtatni. Tettünk rá bágyadt kísérletet, belátjuk, semmi értelme.

Akad egy párhuzamos jelenség, közel hozzánk, bár nem a szomszédban immár. A világhírű orosz filmrendező apjának, Arszenyij Tarkovszkijnak az életműve. Hiába volt neves műfordító, az ő életművét is kéziratban ismerték meg Oroszország-szerte. A költészet „Gutenberg előtti korszaka”, ahogyan Anna Ahmatova nevezte azt a szovjet hatalmi és irodalompolitikai periódust, amikor kézirat-másolatokban terjedt Moszkvától Leningrádig –  az érték.

Voltak, ahogyan nálunk is voltak, kegyeltjei az állami kultúrpolitikának, akik még Amerikába is eljutottak, a birodalmon belül pedig stadionokban mondhatták verseiket, ez jószerivel a legitimációhoz tartozó dekórum a művészeti élet teljes horizontján mutatkozott, nem is kevés sikerrel. A kéziratos irodalomnak amúgy hagyományai vannak, értékes szerzők (elfelejtették gulágra küldeni, elfelejtették agyonlőni, elfeledtették külföldre űzni, öngyilkosságba hajszolni, egyáltalán: elfelejtették elfeledtetni őket) kockáztatták ily módon az olvasókkal való találkozást.  Ötven éves elmúlt, amikor első könyvmegjelenéshez jutott. Abban az esztendőben lett fia, Andrej Tarkovszkij világhírűvé (Iván gyermekkora). Sorsalakzata annyira rokon Hamvaséval, hogy egyikük sem próbált a politika közelébe jutni. És – Arszenyij Tarkovszkij esetében – nincs tudomásunk tanítványi körről, művei hozzáférhetőek a világhálón, orosz nyelven, s ahogy a pesti – (be)képzelt  – szellemi felsőbbrendűség szereti mondani: Ázsiában.