Rudika meghalt.

 

Szavam nincs a szomorúságomra. Meglett férfi létemre is könnybe-lábadva írom ezeket a sorokat.

 

Egyelőre egyszerűen el nem tudom képzelni az életemet nélküle - most is várom, hogy mikor hallom a kis tappancsait a folyosón, amint követ a nappalimból a dolgozó-szobámba.

Mert egy percig sem hagyott "egyedül" - úgymond - mindenhová követett.

 

Emberek százai ismerték a Balaton-parton is. 

Amikor kint voltam hajózni, ő hozzá tartozott a tájhoz, ahogy várt a stég végén, hogy "mikor jövök már haza?".

 

Mérhetetlen szomorúság van rajtunk - a párom is (akinek Rudi volt élete első kutyusa) - ő se tudja feldolgozni az elvesztését.

 

Egészen biztos, hogy a kis lelke már a Kutya-Menyországban van már - mert ilyen békés, naivan jóindualtú kiskutya ritkán születik.

Még halálos betegen is arra ügyelt, hogy nekünk ne okozzon fájdalmat.

 

Ne kérdezzétek mi lesz - mert nem tudom. De hogy most ötletem sincs, hogy hogyan lehet nélküle élni... az biztos.

.