Ungváry Krisztián

Mítoszok a Don-kanyarról

2013. 01. 17.

 

Idén hetven éve annak, hogy a 2. magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett a Don partján. Ma már a legfiatalabb túlélő is legalább 89 éves. Ez az első olyan kerek évforduló, amelyről elmondható, hogy a mai mindennapi emlékezet liturgiájában az események szemtanúi már gyakorlatilag nem játszanak szerepet. Mindezért talán arra is eljött az idő, hogy leszámoljunk azokkal a mítoszokkal, amelyek a 2. magyar hadsereghez tapadnak.

 

Túlélők hiányában elvileg lehetségesnek kellene lennie annak, hogy indulatok nélkül nézzünk szembe azzal, ami a történelmi realitás, vagy legalábbis elviseljük azt a fájdalmat, amit a tényekkel való szembesülés okoz. Erre tesz most épp kísérletet a budapesti Nyílt Társadalom Archívum Centrális Galériájának tematikus kiállítása is. Hozzá kell tennem: a mítoszokra keletkezésükkor nyilvánvalóan szükség volt, sőt jelentős részük keletkezésekor akár progresszív hatásúnak is nevezhető. Jó példa erre az a három, bizonyos elemeiben egymásnak is ellentmondó mítosz, amely talán a legszívósabban él tovább mind a mai napig a magyar társadalomban. Ezek: (1) a hadsereget „meghalni” küldték ki a Donhoz, és rosszul szerelték fel, ami ott történt, az egy „második Mohács”, (2) a katonai ellenállás a szovjet támadás után minimális volt, és (3) a magyar hadsereg alapvetően humánusan viselkedett a helyi lakossággal – szemben a németekkel, akik kegyetlenek voltak.

 

Az első mítosz megteremtése Nemeskürty István nevéhez fűződik. Nemeskürty „Requiem egy hadseregért” című könyvének komoly érdemei vannak abban, hogy a II. világháború magyar áldozatait meg lehetett egyáltalán siratni. 1945 után egészen műve 1972-es megjelenéséig a háború magyar halottai nem szerepelhettek a mindennapi emlékezetkultúrában. Csak az „antifasiszta” áldozatokat lehetett megsiratni, mindenki más egy bűnös fasiszta rendszer segédjének, tehát bűntettesnek számított, akiről jó esetben hallgatni lehet, rosszabb esetben pedig megbélyegzésükről írt a propaganda.

 

Nemeskürty az MSZMP kultúrpolitikusainak támogatásával szakíthatott ezzel a szemlélettel, amennyiben kimondhatta: a magyar katonákat is el kell siratni, mert zömükben áldozatok voltak és tragédiájuk valójában egy második Mohács. Nemeskürty műve első megjelenése óta jelentős példányszámban hat kiadásban jelent meg (legutoljára 1999-ben), ezért mind a mai napig befolyásolja a témáról folytatott közbeszédet. Mindezt azért is ki kell emelni, mert a progresszív mondanivaló mellett Nemeskürty sok valótlanságot is elterjesztett és ezekből mind a mai napig semmit sem vont vissza.

 

Furcsa ez, mert a legendák születésükkor nyilvánvalóan azért kellettek, hogy a könyvet egyáltalán kiadhatóvá tegyék. Nemeskürty ugyanis azon az áron emelte fel a második magyar hadsereg halottait, hogy cserébe a Horthy-rendszerről megsemmisítő és igazságtalan bírálatot mondott. Ő terjesztette el a köztudatban azt a legendát, hogy azt a hadsereget szándékosan meghalni küldték a Donhoz, hogy a katonák mindenből csak a legrosszabb felszerelést kapták meg. Hiába cáfolták ezeket az állításokat már 1972-ben is többen (például azzal hogy az ország teljes fegyverkészletének felét ez a hadsereg kapta), a kritikusok nem kaphattak nagy nyilvánosságot.

 

A második legenda elterjedésének több oka is van. A pártállami történetírás számára sokáig eleve tabu volt bármi jót írni a magyar katonákról, tehát sikeres ellenállásukról sem eshetett szó. Nem forszírozhatta ezt a témát Nemeskürty sem, hiszen ha arról értekezett volna, hogy a Vörös Hadseregnek a magyar katonák milyen veszteségeket okoztak, azzal a „baráti” Szovjetunióval szemben követett volna el megengedhetetlen illojalitást.

 

Az az érdem, hogy a 2. magyar hadsereg szenvedéstörténete generációk számára kézzel foghatóvá is vált, Sára Sándoré és munkatársaié, akik közül a rövidség kedvéért most csak Csoóri Sándort, Hanák Gábort és Marx Józsefet említem. Krónika című 1982-es huszonöt részes tévésorozatukat már az első néhány rész levetítése után is cenzúrázták, majd a tizenötödik rész után betiltották. Ennek több oka is volt: az MSZMP kultúrpolitikusai megengedhetetlennek tartották, hogy egyáltalán szó legyen a magyar katonai bátorságról (ami több interjúban, amelyekben az érintett harcélményeit beszélte el, megjelent), másrészt elfogadhatatlan volt, ahogyan egy „horthysta katona” és egy „szovjet elvtársnő” intim viszonya a filmben megjelent.

 

Sára művét különböző változatokban a rendszerváltás óta többször is vetítették, sőt egy rövidített változatot kötetben is kiadtak. Az abban megszólalók emlékezései ebből adódóan „hivatalos emlékezetté” váltak. Amellett hogy felerősítették a „második Mohács” mítoszát, olyan történeteket mondtak el a kamerának, amelyeken erősen érezhetőek a pártállami rendszer több évtizedes elvárásai.

 

Az után, amit az interjúban megszólalók 1945-től kezdve átéltek, egyikük sem gondolhatta, hogy 1979-ben, amikor a film felvételei kezdődtek, teljesen szabadon nyilatkozhatnak élményeikről. Ráadásul emlékezésüket alapvetően befolyásolták a rögzítés körülményei is. Az interjúalanyok meg kívántak felelni azoknak a vélt kimondatlan elvárásoknak, amelyeket Sáráról és társairól feltételeztek, például a Nemeskürty által kanonizált történelemképnek, amelyet egyikük sem kritizált az interjúban. A megszólalók közül Lajtos Árpád vezérkari őrnagy vagy Kádár Gyula vezérkari ezredes pontosan tisztában volt ugyan ennek tarthatatlanságával, de mivel az ÁVH illetve a Gulág legmélyebb bugyrain is keresztülmentek, sőt Kádárt a III/III be is szervezte, jobbnak látták, ha a Kádár-korszak felkent kultúrpápáját nem hazudtolják meg.

 

A torzításokra példa az is, hogy a megkérdezett kb. 50 fő közül többen különböző elismerésekben részesültek a harcok során tanúsított magatartásukért, de erről egyetlen érintett sem számolt be. Nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanabban az időszakban a BM III/III-as csoportfőnöksége még több akciót szervezett volt ludovikás tisztek bajtársi találkozóinak ellehetetlenítésére is, háborús hőstettek bevallása tehát egyenlő lett volna az önfeljelentéssel. A magyar katonák hőstetteiről a korszakban lehetetlen volt beszélni, mivel hivatalosan hősök csak az antifasiszta oldalon létezhettek. Néha ezt ki is mondták is az interjúalanyok, amikor egy-egy „rázósnak” érzett résznél visszakérdeztek az operatőrnek, hogy „ezt elmondjam”?

 

Ez vezetett oda, hogy a legtöbb visszaemlékező harci élményeit eltorzítva, csonkán adta elő és elsősorban arra helyezte a hangsúlyt, hogy a hadsereg felbomlását, az özönlésszerű visszavonulást mutassa be. Ha azonban közelebbről vizsgáljuk meg az eseményeket, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a kép a valóságnak egy felnagyított szelete csupán. Ha a magyar katonák csakugyan komolyabb harc nélkül özönlöttek hátra, akkor hogyan lehetséges, hogy a támadás első három napja alatt az urivi hídfőből támadó 132 szovjet harckocsiból 83 megsemmisült? Ha nem volt néven nevezhető ellenállás, akkor egyáltalán miért menekült meg bárki is a hadsereg katonái közül?

 

Valójában a 2. magyar hadsereg veresége korántsem volt annyira teljes, mint amennyire ezt az érintettek előadták, és a szovjet vezérkar sem könyvelhetett el saját szempontjából teljes sikert.