De jókat tudsz írni. Őszintén szólva én nem hiszek ezekben a horoszkópokban de azért az ilyesmi megrendít. Mi is eléggé hasonlóan gondolkodunk sok mindenben, mindketten kikötöttünk Magdinál, s ráadásul ő is az! Véletlen? Nem tudom. Ugyanis mégis ismerek más nyilasokat, akik nem ilyenek. Valami több is kell, hogy legyen ebben, de talán mégis ez lehet a kiindulási alap. Na, mindegy.

 

Az első. Teljesen igazad van, én dilemmáztam ezen, nem is azért, hogy mesél, hanem, hogy van-e ennek olyan íze, hogy élettapasztalati bölcsességeket akar ránk tukmálni. De valójában csak történeteket és gondolatokat mondott, nem feltétlen az okosabb szerepéből.

 

Önelemzés. Hát igen, rám is jellemző, bár talán mégsem így igaz, én valójában mindent szeretek elemezni, a dolgok lényegét és mozgatórugóit kutatni, ami persze belül esik azon, amit valamennyire is átlátok. Talán ezért is írunk ilyen topikokba is. Rám nagyon jellemző, hogy a jó gyakorlat miatt félóráig előre elemzem azt, amit utána 5 perc alatt megcsinálok. Ez nem mindig jó. Nem vagyok hirtelen ember, átgondolom a lépéseimet, döntéseimet, nehezen és később döntök, de emiatt ritkábban is hibázok. Fontosnak tartom a biztonságot, de mégis vágyom a sokszínűségre, jobban mint sokan, s ezért több mindent vállalok fel. Sok mindennel foglalkozom, nem elégít ki egy terület. Valami ilyesmiket látok Magdinál is.

Bennem is van jobbító szándék, mondjuk én eléggé közösségi ember vagyok, több civilszervezetben tevékenykedtem, s teszem most is. Én is szeretek minőséget nyújtani, de az is igaz, hogy pár éve határt szabtam ebben olyan tekintetben, hogy már nem vagyok hajlandó munkahelyi dolgokkal foglalkozni oly mértékben, hogy a családtól az otthoni dolgoktól elvonjam magam. Ilyen áron nem érdemes. Van aki lefekvésig munkával foglalkozik, én ezt egyszer átgondoltam, s eldöntöttem, hogy nem teszem, mert hosszú távon ez magában a munkában is megbosszulja magát. Egyensúlyokra, harmóniákra, elégedetten tettrekész emberekre van szükség, nem szorgalmas, de halott mártírokra.

 

A beharangozó kiselőadásban olyan részletek voltak, amelyek most nem. Nem is lehet, s nem is kell szerintem mindig mindent ugyanúgy elmondani, mert elveszik a lélek belőle.

Tőlünk pl. nem kérdezte meg, hogy Tudják Önök milyen kapálni?

Ez a kérdés a filmben van, nem tetszett, mert volt ebben egy rátartiság a panellakó, elkényelmesedett pesti emberrel szemben, de ugye azért a színházban nemcsak ilyenek lehetnek, hanem olyanok is, akik talán nála is többet csinálták ezt, ahogyan pl. nekem is a hétköznapi élet része ez, mert meglehetősen nagy kertünk van nemcsak füves résszel, hanem konyhakerttel, szőlővel, fákkal, amit lehet kapálni.

S minden bizonnyal nemcsak mi voltunk ott ilyenek. De ez most nem volt, s persze ez is apróság. Olyan, amit mondanék, s talán Gesztiék is ezt tették, hogy ezt ne így. Mert amúgy meg jók a történetek, s emberiek. De én is azt a túlzott büszkeséget láttam ebben, amit te is említettél.

 

Amúgy meg az a kis poén amit mondtál, az is mutatja, hogy milyen ember Magdi, hogy vele lehet ilyen vicceket csinálni. Egy hisztis dívával ez nem lenne lehetséges, egy ilyen ügy is sokat elmond róla.

 

Nagyon érdekes a meglátásod, amit a szegénységről írtál. Igen, igazad lehet, egészen más lecsúszni, mint amikor a rossz egy megszokott állapot. Ez valóban különbség. S igen, van amit át kell élni. Érdekes, hogy én sok szempontból úgy gondolom, hogy elképesztő Magdi felnőttes gondolkodása amit 19 évesen mutatott, de van amiben meg mégsem, ha magamhoz viszonyítok. Én az elbúcsúzás fontosságát mindig is éreztem. Egyik nagymamám halálakor későn értesítettek, amikor főiskolára jártam, s nem tudtam önhibámon kívül elmenni én se a temetésre. De nekem ez azóta is fáj, s eszembe se jutott, hogy ne menjek el, sose gondolkodtam erről másképpen. 20 éves voltam.

Az is igaz, hogy legtöbb esetben a temetésnél nem kívánom megnézni a halottakat, mert nem azt a képet akarom őrizni magamban. Ugyanis voltak, akiket jobb lett volna nem látnom. Egyedül apai nagyapámnál nem bánom, mert róla ez az emlékem az egyik legélesebb, s ő szépen, nemesen feküdt a ravatalon. Mindössze 5 éves voltam apám karjában, s nekem ez egy jó, bár természetesen nem örömteli élmény. Szomorú, de jóleső.

Visszatérve Magdira, én nem voltam ilyen kitartó, fegyelmezett és eltökélt ebben a korban. Talán most sem.:-)

De nekem azért nem is volt ilyen motivációm, s pláne nem ilyen adottságom. Szóval, bonyolult ez.